Namost a kávéfőző, amit tavaly ősszel vettem, eltört. Amint az iménti hivatkozás mögötti képen is látszik, a kávéfőző felső része műanyagból van, gondolom ez okozta a problémát. Ugyanis ha főzés után nem csavartam szét azonnal, akkor utána amikor később megpróbáltam, teljes erőből kellett tekernem, hogy sikerüljön kinyitni. És úgy tűnik, egy fél év után ezt az igénybevételt már nem bírta a műanyag. Ezzel a probléma csak annyi, hogy épp Golden Week van, vagyis annyira nem egyszerű újat szerezni, nekem pedig legalább a késő éjszakai fordításokhoz nem árt egy jó erős fekete.

Persze így órák előtt se tudok kávét főzni, úgyhogy ha nagyon nem tudom kinyitni a szemem, akkor az iskolai kávézóban veszek dupla eszpresszót – botrányosan drágán, de még mindig olcsóbban, mint ahogy a Starbucksban adják. Ahol egyébként szintén eltöltöttem a múltkor egy délutánt, híg kávét iszogatva annak a Gaiman-szerkesztette novelláskötetnek az olvasásával, amit a múltkor vettem (szintén Amazonról, természetesen).

Egyébként pedig úgy-ahogy összecelluxoztam a kávéfőzőt, szóval ha nagyon muszáj, tudok vele csinálni kávét, csak a repedéseken át attól még jelentős mennyiség elvész. Nem tudom, hogy próbáljam-e kicseréltetni garanciásan, hiszen neten vettem, és elég macerásnak ígérkezik.

Ugyan én nem vagyok zsidó, a szombat az egyetlen olyan nap, amikor tényleg semmit nem kell csinálnom, nincsenek se óráim, se fordításaim, úgyhogy csak ülök és punnyadok és próbálom kitalálni, hogy mihez kezdjek a hirtelen jött szabadsággal.

Hétfőtől csütörtökig óráim vannak, csütörtök éjszaka fordítok, pénteken ezt heverem ki aztán este megint fordítok, vasárnap meg reggel is, este is van fordítanivalóm.

A szombat lesz a blogolós nap? (Mostanában úgyis elszoktam ettől, cserébe twitteren meg aktív lettem.)

Délután ismét felcsatoltam a görkorimat, és mentem, vettem magamnak egy pár cipőt plusz egy övet és egy napszemüveget az Uniqloban. Meg két doboz narancslevet (a grapefruitlé eltűnt a polcokról, hüpp), egy doboz tejet meg egy kilences csomag Pocky-t (amit azóta már mind be is faltam a tíz részes Fairy Tail-maratonom mellé).

Tegnap olyan szép idő volt, hogy legyek akármilyen hikkí, nem bírtam megmaradni, úgyhogy felcsatoltam a görkorimat és nekiindultam felderíteni a város néhány olyan részét, amerre még nem jártam. Végül el is jutottam a város Maibara-felőli végéhez, ahol ilyen kis, hegy alatt, temető mellett kanyargó (egyébként tökéletesen aszfaltozott) úton átvágtam a tóparthoz, ahol aztán már ismerősebb tájakon jöttem vissza.

Ma már sokkal céltudatosabban indultam el, csak épp az ellenkező irányba. Délután a Bard’s Songot tanulgattam, és a gitárom G húrja bemondta az unalmast, úgyhogy azt venni mentem – volna, ha a szokásos hangszerbolt ne lett volna zárva. Úgyhogy feladtam, és ismét teljesen ismeretlen utakra térve kanyarogtam hazáig.

Tegnap épp azon tanakodtam egy helyütt, hogy merre menjek tovább, amikor váratlanul mellém farolt biciklijével egy nagyjából ötéves kissrác, hogy ki vagyok, mit csinálok, mi az a lábamon, mi az a nyakamban (fejhallgató), meg hogy magamnak vettem-e vagy anyukámtól kaptam, meg szülinapomra kaptam vagy mire. Aztán két sarokkal odébb ismét összefutottunk, amikor épp egy templomot fényképeztem.

Csak arról jutott eszembe, hogy ma a lakónegyeden keresztül vezetett az utam, úgyhogy több játszótér mellett is elhúztam, és nagyon vicces látni, ahogy nem csak a hét-nyolc éves kisgyerekek, de a motorjukkal menőző nagylegények és a felnőttek is tátott szájjal fordulnak a görkoris külföldi után.