今日はいい日だったって全然言えない。朝から晩までずっと学校にいたし、授業も先例のないほどつまらなかったし、ギターをやる予定のバンドに追い出しを食らわされたし、どこの店でもスケジュール帳は見つけられなかったし…朝ご飯を食べる時間がなかったので(20分寝坊しちゃった、確か俺らしいね)、昼ご飯食べてもお腹は早く減っちゃって…
まぁ、天気だけは確かいいけど。
これから音楽きいて、夜までギターだけだ。明日なんかイベントあるから授業ないからね。ところで、明日はバンドエントリーの締め切りだから、まだ俺ギターできるバンド組めるかな…
Ami persze már évek óta Pidgin, a lényeg hogy az imént csipogott hogy belépett egy barátom akivel nagyjából évek óta nem beszéltünk. Nagyon Vad Fruttik hangulat lett.
Fáj a fejem, a szívem túl nagy
Vad Fruttik – Nekem senkim sincsen
És nem tudom, nem tudom hol vagy
Forog a világ, elfolyik minden
Nekem senkim, de senkim sincsen
Amúgy nem, de ez most igen.
Május közepén ez furcsa, de már itt van. Reggel fölébredtem egy légkalapácsra, majd még kétszer, de ma is, mint tegnap, sikerült ugyanabba az álomba visszaaludnom. Meg mentem venni köhögéscsillapítot és tejet. Meleg van, nyáriasan, gondoltam. Szólt a fülembe a 少女S, dúdolva tekertem a gyógyszertárig. Megcsapott egy illat, egy olyan, amit kilenc hónapja és négy napja nem éreztem: egy tó nyári illatát. Akkor ugye a Balaton volt, most a Lantok tava (琵琶湖), nagyjából tízezer kilométerre onnan. Ilyen napszemüveg pedig kell. (*Fealasy rajza)
Ma reggel korán keltem, megreggeliztem, bringára majd vonatra pattantam Toyokawa felé. Ez mint kiderült, nem Nagoya egy kerülete, ahogy gondoltam, hanem valami távoli elővárosa, úgyhogy sikeresen vonatoztam vagy 160 kilométert egy filmért. (Megérte.) A maibarai átszállásnál összefutottam az információs társadalom tanárommal (nagyon figyelnem kell, hogy megértsem), akivel így muszáj volt az elkövetkező fél órát végigbeszélgetnem. Vicces, amilyen meggyőződéssel állítja, hogy amerikát zsidó összeesküvők irányítják és hasonlók.
A filmre épphogy odaértem, mert sikeresen eltévedtem, de sikerült.
Utána ebéd címszó alatt kávé, onigiri és egy Mars szelet, majd vonatozás Nagoyáig. Ott a KEM eddigi legdurvább próbatételén kellett átmennem, mert a srác igen erősen kétségbe vonta, hogy valóban az előző állomásról érkeztem-e, és le kellett neki írnom egy épületet, ahol soha nem jártam. Szerencsére az rémlett, hogy melyik oldalon nyílt a vonat ajtaja, úgyhogy megúsztam.
Nagoyában úgy volt, hogy találkozunk néhányan, de végül is nem jött össze, mert bár majd’ három órát sétálgattam és vártam rájuk, nem voltak képesek elszabadulni a fürdőből, ahova mentek, úgyhogy inkább hazajöttem. Előbb vettem négy kötet mangát, a film után gondolom nem nehéz kitalálni, hogy a Suzumiya manga 7-11. részei.
Mára is kijutott a jóból. Reggel fölkeltem, úgy valamikor, nem rémlik, mikor, aztán az első angolig semmit nem csináltam, csak megnéztem az első két részt a K-on! nevű középiskolás-csajos-zenekaros animéből, jó. Aztán most vacsorához meg még kettőt, de közben eltelt a nap.
És nem mondom, hogy üresen.
A beszélgetős angolon bejött végre a kívánságom, hogy kivételesen ne egy állandóan japánosan hümmögő (nagyon idegesítő ez a szokásuk, ha angolul próbálnak beszélni, japán nyelv mellett természetes) sráccal hanem egy lánnyal (ez esetben a hümmögés se érdekel), úgyhogy legalább az óra fele kellemesen telt. Sokkal szívesebben beszélgetek angolul egy angolul bájosan nem tudó japán lánnyal mint egy angolul fárasztóan nem tudó sráccal. A két mondat ugyanaz lett?
A nap poénja az volt, amikor a két angol között odajött hozzám egy srác, hogy vagyok-e már zenekarban (a klubon belül egy ember max három zenekarban lehet benne), és hogy nem akarnék-e az énekesük lenni. Én. Énekes. (Döbbent arckifejezésem elképzelendő.) Udvariasan megkérdeztem, hogy ezt komolyan gondolják-e (igen) és hogy hallottak-e vasárnap a karaokéban (nem). Punkzenekar, főleg nyugati dalokkal, meg amúgy is, persze hogy vállaltam.
Hazaérve pedig valami hirtelen ihletésből (miközben ebéd címszó alatt elfogyott a tegnapelőtti csilisbab maradéka) telepítettem a VirtualBox nevű virtuális gép programot, amikor meg este mentem kenyeret venni (a tejet persze elfelejtettem) már a Windows 7 települt (MSDN, ELTE, satöbbi) rá, megy is meglepően gyorsan, még ha mellette a linuxot rendesen használom is. (Értsd fut böngésző, zenelejátszó, torrentkliens, csevegőprogram, levelező.) Majd kipróbálom rajta a játékokat és a Fireworks-Flash kombót is, optimista vagyok.
I think japanese or probably pretty much no one will be able to understand what getting ill for me means. Even if it starts with the runny nose, or whatever order the symptoms of cold, that is runny nose, coughing and co. come out on me, they all show up, sooner or later. So while for many a cold is a runny nose for a few days, for me after that few days come at least just as much of terrible coughing. No matter what i do, as far as my experience goes—although i wouldn’t be surprised if i will be introduced to some ultimate cure by a nice girl in the (preferably near) future. (So far the Halls candy was protecting me, but apparently they don’t sell my favourite black hyper strong mint in Hikone.)
Anyways, in addition to practicing the guitar every day like crazy from now (i really want to be at some usable level when we start practicing for the club), i will also hurry with coding. I have one more website on the horizon, although not paying, it will be a challange i think. And i really want to see the blog working, working as it should’ve been working for years now, although the coding is definitely better (though so far i don’t know if faster as well) as in the current version. My biggest reason for that is the podcast ability, which i really miss now. Although most of my ideas collected in the past years were lost, i rebuilt a few of them somewhat, and of course new ideas don’t stop coming… So i’m waiting for myself.
A suli is végetér egyszer, sajnos ma ez fél hat volt, ami egy rövid bevásárló-kitérővel azt jelentette, hogy hat is elmúlt, mire hazaértem – de legalább jutott mindenből. Esőből, mert ma (is) esik (és természetesen esernyő nélkül indultam suliba). Az első hiányzásból, mert ugyan nem így terveztem, de reggel késve is keltem (szentbeszédeket utikalauzosan kezelve az öltözőbe) és mellé olyan szinten köhögtem, folyt az orrom és szenvedtem, hogy nem halasztgattam tovább és elmentem gyógyszereket venni. Végül csak köptetőt, orrsprét meg c-vitamint szereztem, meg egy onigirit, ekkor fél út körül benéztem az előadóba, ahol éppen kattintásról kattintásra elemezte valami hölgy, hogy hogy kell emailhez valamit csatolni, úgyhogy inkább hazajöttem reggelizni. Aztán persze kiderült, hogy az eddigiekkel ellentétben volt jelenléti ív és házi is. Just my luck.
De legalább nem fulladtam meg egész nap a köhögéstől se a taknyomtól, bár felhőtlennek se lehetett nevezni – se az egészségem, se az időjárást, mert ma (is) es… ja, hogy ez már volt. Szóval túléltem, hazaértem és jobb nem lévén egy pohár c-vitamin-bomba után nekiálltam gitározni, Fear of the Darkot tanultam és meglepően jól ment (persze a szóló esélytelen, de ez várható is volt), aztán még Nirvanakat (Come as you are, Smells like teen spirit, most ugrott be, hogy Lake of fire-t is akartam, de már nem állok neki), amik szintén sikerélményt hoztak, aztán levezetésnek még a dallamok, amiket klasszikuson tanultam (Örömóda, Oh Susanna (ezt harmonikán is), Volgai hajós, Katyusa Ellopták az oroszok a tankot, Jingle bells…) és jó hangulatban álltam neki punnyadni… Azóta is…
Sajnos a kettő nem ugyanaz, bár a metszetük sem üres halmaz. Most jött megint az ihlet, írtam is volna a megszokott kis szöveges file-ba az emlékeztetőt, hogy még milyen podcastet kell majd feltétlen csinálni, ha egyszer kész lesz a blog, amikor feltűnt, hogy nincs ott az a file. Valakinek talán még rémlik, hogy a múltkor egy alsóbb szinten elsütött rm -r belefutott a dokumentumok mappámba és i betűig mindent kitörölt. Sajnos láthatóan ennek a file-nak a neve csak “cast” volt és nem “podcast”, úgyhogy ő is áldozatul esett – ami viszont akkor nem tűnt föl. Most meg, miután ki tudja hány képet, dokumentumot, satöbbit írtam-mentettem, már csak reménykedtem, hogy vissza tudom állítani. Linux alól az ntfsundelete és a TestDisk programokat próbáltam, de hiába hogy a majd’ fél éve törölt mp3-ak még ott leskelődnek az asvára és bajtársaikra várva, ez a pár kilobájtnyi drága adat elveszett. Windows alól (szigorúan csökkentett módban, máshogy el se indul igazán) a GetDataBacket próbáltam, szintén sikertelenül. Fel kell hát adnom, és próbálom majd emlékezetből visszaépíteni a file-t, jelen esetben legalább egy másolattal Wendy-n.
A fenébe.
Ja, ami meglett, az meg a svájci bicskám, amit nagyon hiányoltam, mert költözéskor sikeresen a nyugati aprópénzes zacskóba dugtam, és nem jutott eddig eszembe ott keresni. Ennek azért örülök.
A week has two parts: the weekend, which in my case ranges from friday afternoon to monday afternoon, and the time spent waiting for the weekend, colloquially called weekdays or workdays or whatever. Of course this view of mine might change as from now on i plan to actively take part in clubs, so the “waiting” will be full of events also worthy of preparing and waiting for, instead of just waiting their end or worse dreading them as in the case of classes.
Also, if the only part of the week worthy of mention is the weekend, a week passes way too quickly. Thinking what i did in the past week since coming back from Tokyo, i can’t recall anything. The curse of breaks, that they break me as well: even if i don’t get ill as i managed to this time, i sleep longer, spend more time doing nothing and don’t even get all that bothered by it. It really takes an effort to get myself to do anything, which in most cases would be coding the blog, just as most of the time in the past many years.
Or playing the guitar, as of recently, i started learning a plenty of songs, most of them still too hard and/or too fast, but this time i decided not to give up (as usual) and learn them properly (mostly Nirvana, White Stripes, sadly i couldn’t find any good tabs for the japanese songs i wanted to play so far). And finally finish that japanese homework i’ve been writing for scary long hours now.
Today was the nomikai for the university music club. Started at four-thirty, i just arrived home. First the nomikai in some great pub in northern Hikone, where all the introductions and lots of drinking took place. Even some amazing 96 percent (190 proof) alcohol, the polish rectified spirit appeared—and of course i can’t miss such a chance to experience a raw material like that. Fine taste, but burns. As that ended, we went for karaoke to the same place as last friday and had a lot of fun till half past eleven. Then with a few other guys we headed for a quick Sukiya dinner and i’m home now. My cold’s getting better, though i still have to gargle with my home cure every now and then if i don’t want my cough to kill me.
Tomorrow will be about studying, given i can finally manage to wake up in normal time, as i have quite plenty to do… Not to mention after such a light week i really should get back into work pace. Especially since the music club events start from tuesday, so except for the wednesday soccer (which is a must-go from now on) i won’t really have that much free time anymore i’m afraid.
Ad 1. The K-On! anime seems to be great.
Ad 2. The past and current prime minister of Hungary, Orbán Viktor is a soccer star.
