Az volt a terv, hogy elbiciklizek egy vasárnap is nyitvatartó postára és befizetek egy csekket. A kérdéses posta úgy húsz percre van bringával (vagyis nem éppen a szomszédban), de persze csak mikor odaértem tűnt fel, hogy nem a jó csekket vittem magammal. Hurrá!

Ma este, amikor már épp kezdett volna vége lennie az amúgy nem létező munkaidőmnek (mert ha van épp mit csinálni, van, ha nincs, akkor meg csinálok, amit akarok), eszébe jutott leszakadni az égnek, de olyan szinten, hogy a stúdióval szomszédos kisboltba nem tudtam átmenni, mert bőrig áztam volna (esernyővel).

Régebben nem értettem, hogy miről beszélnek, ha valaki a “piaízt” említette. Az utóbbi időben már néhány kommerszebb dolgon sikerül megéreznem az ízt, amit szerintem a gyenge minőségű alkohol ad a piának, de a jobb dolgokon azért nem.

Viszont ez az utóíz felidézett bennem pár régi emléket, amikben valamiért elég fontos helyen szerepelt egy derék cseh katona és magyar alter-énekesnő. Jó visszaemlékezni azokra az időkre (már amennyi megmaradt belőlük az emlékezetemben)…

Ma itt munkaszüneti nap van (kezdődik az arany hét ugye), de ennél jelentősebb volt nekem, hogy mosnom kellett. És esik.

Az még hagyján, hogy a könnyebbik részét (alsógatyák, zoknik satöbbi) a szárítógép megcsinálja, viszont ha már a pólókat is beleteszem, akkor vagy kétszer annyi aprót kell beledobálni, hogy elég legyen. Vagyis a feladat: kiakasztani a pólóimat száradni úgy, hogy az ablakom előtti (szabadtéri) szárítórudat nem használhatom.