Most elhatároztam, hogy megnézem az eddigi három részt a Hanasaku Irohából, ha már eddig nem volt érkezésem. Első benyomások: csodálatos. Nagyszerű rajzolás, jó hangulat.
Az a jelenet meg, ahol Ohana azon a lejtőn megy fel (lásd a kép fentebb) eszembe juttatott egy videót a tsunamiról, amit pont egy ugyanolyan helyről vettek fel. Az elég megrázó volt.
Úgy tessék elképzelni, hogy minden reggel háromszor ébreszt a telefonom. Egyszer hét óra ötven perckor, aminek értelmét ugyan nem látom, mert úgyse kelek fel, de azért egy próbát megér. Másodszorra kilenc előtt tíz perccel, harmadszorra kilenckor. Aztán amikor mindhárom lement, még alszok vagy két-három órát, és agyament dolgokat álmodok.
Ma például azt álmodtam (legutoljára, mert már csak arra emlékszek, meg arra, hogy a többi része még durvább volt), hogy vezetek hazafelé három másik sráccal valahonnan, és vezetés közben elszívok egy füves cigit, amibe hét (azaz 7) gramm van beletekerve (ehhez képest se vastagsága nem volt a ciginek, se meg nem éreztem). Aztán a következő benzinkúthoz leintenek a zsaruk, egy nő meg egy manusz, akik láthatóan tudták, hogy fű van nálunk. Abból, amit mondtak, azt vettem le, hogy két bizonyos ismerősömet (a valóságból, úgyhogy nem nevezném nevükön őket) elkapták, és tőlük tudták meg, hogy kell nálunk legyen tizenegy gramm. Persze nem találták, én meg levágtam a durcás elit állami ösztöndíjas felháborodását, aztán továbbálltunk. (Miközben a másik három srác a kocsiban fuldoklott a röhögéstől.)
Most meg megszólalt egy ska szám, erről jutott eszembe, hogy előtte meg PASO backstage-en voltunk, de a részletekre már nem emlékszek.
Itt jelezném, hogy az álomnak semmi valóságalapja nincs, a félreértések elkerülése végett.
Ma egész nap költözködtem. Kezdtem azzal, hogy elmentem a Nitoriba, és vettem egy matracot ágy címszó alatt, plusz egy széket és egy asztal+polc kombót, amik majd csütörtökön érkeznek. Tegnap este megrendeltem a hűtőmet és a főzőlapomat, amik gondolom szintén kedd-szerda meg fognak érkezni. Meg vettem a beépített szekrénybe két műanyag fiókos blokkot (három fiók, jó nagyok, úgyhogy jól bele tudtam szinte mindent pakolni) meg egy rudat a felakasztandó cuccoknak.
Ami még hátravan: a rizsfőzőm, az edényeim, az ágyneműm, a tisztálkodási cuccaim meg a számítógép. Az ágynemű kivételével mindent már ma este át fogok vinni, de mivel még nem nyitották meg a gázt (az holnap reggel kerül sorra), még a koliban éjszakázok. Utoljára a gépet fogom hagyni, mert mielőtt még belevetem magam a valószínűleg internetmentes új lakás örömeibe, le kéne fordítanom az e heti Star Drivert.
Aztán holnap reggel végső búcsút veszek.
A réten rákot rág a róka,
hogy vörös farka reng belé,
a Rába-parton reggel óta
rohan egy őrült Győr felé,
rikolt a révész, heherészve
csap rossz ricsajt a parti réce,
röhög a piktor – mit tehet?
Fest szürreális képeket.
Hegedűs Géza
Délután ismét felcsatoltam a görkorimat, és mentem, vettem magamnak egy pár cipőt plusz egy övet és egy napszemüveget az Uniqloban. Meg két doboz narancslevet (a grapefruitlé eltűnt a polcokról, hüpp), egy doboz tejet meg egy kilences csomag Pocky-t (amit azóta már mind be is faltam a tíz részes Fairy Tail-maratonom mellé).
Holnap megkapom a lakás kulcsait, ami azt jelenti, hogy van egy hétvégém átköltözni. Nem fűzök hozzá különösebb reményeket, hogy már holnap (vagy akár holnapután) neki tudnék fogni, mert délután háromtól van a végzősök búcsúztatása, és valószínűleg este tíz körülig fog tartani, ami a holnapot és a holnaputáni másnaposságot is megmagyarázza.
Ha egyszer végre sikerül ténylegesen átköltöznöm, első körben hűtőszekrény és ágy kéne. Tekintve, hogy mennyit főzök mostanában, a főzőlapot akár második körre is hagyhatom, bár valószínűleg ha már veszek hűtőt, akkor azzal egyszerre letudom a főzőlapot is. Csak az a gond, hogy amíg nem mértem le a konyhát, nem merek megrendelni egy hűtőt, mert nem hiányzik, hogy ne férjen be a helyére…
Meg persze nem ártana majd valami polc, mert azért könyveim vannak jó számmal, meg egy asztal, aminél kockulhatok majd naphosszat tanulhatok majd, meg egy szék, amin kockulhatok majd naphosszat ülve tanulhatok majd.
Meg gondoltam rá, hogy ha már az elkövetkező három évben ott fogok lakni, akkor legyen otthonos, úgyhogy várok javaslatokat olyan szobanövényekre, amik jól bírják a sötétet és nem halnak meg, ha elfelejtem meglocsolni őket (és nem kell átültetni őket hetente). Meg arra is gondoltam, hogy nyersanyagokból építek magamnak bútorokat, de lehet, hogy erre azért még nem állok készen. Elég lesz a helyi Ikea Cainz…
Nincs értelme korán lefeküdni egyszerűen. Direkt lefeküdtem “korán”, valahogy egy óra magasságában, és aludtam tízig, majdnem tizenegyig, ehhez képest ugyanolyan nyúzott vagyok, mintha négykor feküdtem volna le és aludtam volna ugyanúgy tizenegyig.
A korán kelésből végül nem lett semmi (mily meglepő), de még így is korábban keltem, mint az szokásos, és volt időm nekiindulni és mindent békésen elintézni. (Sőt, még borotválkozni is, ami így másfél hét után igen tekintélyes hadművelet.)
Először mentem a suliba, hogy megszerezzem a szerződést az egyetemtől, ha már kész van (mint kezesnek nekik is kellett valamit szórakozni vele). Azt mondták, hogy ha végeznek vele, majd értesítenek, de már pénteken költöznék, úgyhogy gondoltam megkérdezem, hogy hát mégis. Természetesen kész volt, és amilyen természetességgel odaadta a nő, abból azt szűrtem le, hogy már múlt héten is kész volt.
Következő utam a városházára vezetett, mert anno még februárban kaptam egy levelet hogy herpderp valami a társadalombiztosítással derpherp hatezer-hétszáz jen. Nem is olvastam végig figyelmesebben, mert nem lett volna pénzem kifizetni. Aztán ma kiderült, hogy nem fizetnem kell, hanem ők fizetnének vissza, mert úgy tűnik, hogy egy időszakot duplán fizettem – csak épp valamiért nem tudták átutalni a számlámra (furcsamód a levonás az működött), azért küldtek levelet.
Tegnap olyan szép idő volt, hogy legyek akármilyen hikkí, nem bírtam megmaradni, úgyhogy felcsatoltam a görkorimat és nekiindultam felderíteni a város néhány olyan részét, amerre még nem jártam. Végül el is jutottam a város Maibara-felőli végéhez, ahol ilyen kis, hegy alatt, temető mellett kanyargó (egyébként tökéletesen aszfaltozott) úton átvágtam a tóparthoz, ahol aztán már ismerősebb tájakon jöttem vissza.
Ma már sokkal céltudatosabban indultam el, csak épp az ellenkező irányba. Délután a Bard’s Songot tanulgattam, és a gitárom G húrja bemondta az unalmast, úgyhogy azt venni mentem – volna, ha a szokásos hangszerbolt ne lett volna zárva. Úgyhogy feladtam, és ismét teljesen ismeretlen utakra térve kanyarogtam hazáig.
Tegnap épp azon tanakodtam egy helyütt, hogy merre menjek tovább, amikor váratlanul mellém farolt biciklijével egy nagyjából ötéves kissrác, hogy ki vagyok, mit csinálok, mi az a lábamon, mi az a nyakamban (fejhallgató), meg hogy magamnak vettem-e vagy anyukámtól kaptam, meg szülinapomra kaptam vagy mire. Aztán két sarokkal odébb ismét összefutottunk, amikor épp egy templomot fényképeztem.
Csak arról jutott eszembe, hogy ma a lakónegyeden keresztül vezetett az utam, úgyhogy több játszótér mellett is elhúztam, és nagyon vicces látni, ahogy nem csak a hét-nyolc éves kisgyerekek, de a motorjukkal menőző nagylegények és a felnőttek is tátott szájjal fordulnak a görkoris külföldi után.
A japánok* nem tudnak vezetni. Nem tudom, hogy a közlekedési szabályok tehetnek róla (központban a veszélyiszonnyal, tudod, 危ない!), vagy az emberek olyanok, vagy az oktatás nem megfelelő, de nem tudok túllépni rajta, hogy milyen megdöbbentően impotensen vezetnek (hogy édesapám szava járását idézzem).
Ez most csak arról jutott eszembe, hogy az imént a hírekben bemondták, hogy a kantói előre bejelentett áramszünetek miatt (amik ezek szerint érintik a jelzőlámpákat is) sok baleset történt, amik között volt két-három halálos is. Amikor ezt hallottam, csak annyi jutott eszembe, hogy ha valaki jelzőlámpák nélkül nem tud biztonságosan közlekedni, eleve nem kéne, hogy jogosítványa legyen.
Mondjuk a kedvencem még mindig az, amikor az egyik közeli kereszteződésnél ha nincs is semmi forgalom, van, hogy autók megállnak és ilyen tíz másodpercig néznek körül, hogy mehetnek-e tovább. Mindezt a magasabb rendű úton.
A nagoyai ismerőseim szokták mondani, hogy ott viszont úgy vezetnek, mint az őrültek, de eddig ahányszor csak arra jártam, ebből nem éreztem semmit, pedig.
* japánok: japán autóvezetők, motorosok többsége.
