Úgy minek? Néha egyszerűen nem értem, miért rejti el valaki a netes megjelenéseit. Legyen szó egy plörk timeline-ról, egy blogról, Facebook profilról, vagy akármi másról. Leírva persze ez nagyon ostobán hangzik, mert végül is miért ne lehetne valakinek egy privát kis weboldala, ami csak egy kiválasztott csoportnak szól. De nekem ez egyszerűen furcsa. Persze én is előfordulok olyan helyeken, amiket nem reklámozok, legalábbis egy ilyen biztos van (és a félreértések elkerülése végett nem illegális vagy pornográf tartalomról van szó), de még azt is indexeli a Google.

Ha valamit kirakok a netre, akkor az esetek többségében, kivéve talán egyedül a file-megosztásaimat, azért rakom ki, hogy bárki elérhesse. Bárki. Publikus a plörköm, meg az összes többi ilyen egymásodperces mikroblog is, ahogy a Facebook profilom is.

Persze vannak korlátai ennek a nyilvánosságnak. Nehéz úgy megfogalmazni egy blogbejegyzésben egy személyre szóló vagy magánabb jellegű üzenetet vagy feljegyzést, hogy csak azok értsék, akiknek szól, és a többieknek se legyen feltűnően “hé, ez egy titok!” hangulata. Épp ezért nyilván nem írom le azokat a dolgokat, amiket senkinek, vagy legalábbis nagyon keveseknek mondanék csak el, és egyszerűen nem lehet az imént említett módon elrejteni a szövegbe. Ilyenkor jöhet az, hogy írok köré egy novellát vagy verset és akkor senki nem veszi komolyan, de akit érint, érti. Ehhez nem kell jelszó.

Igazából soha nem kérdeztem meg szüleimet, hogy hogy is kezdődött az egész és mi vagy hol romlott el, az a lényeg, hogy nagyon kiskölyök koromban egyszer csak a bal szemem beleszeretett az orromba. Annyira, hogy folyton azt nézte. Szó szerint. Úgyhogy műtét lett a vége, azt hiszem, akkor voltam életemben először és sokáig utoljára Esztergomban. (Csak remélem, hogy jól emlékszek, hogy ott volt.) De nem volt olyan egyszerű ám, hogy azt a rakoncátlan izmot egy finom lézersugárral megvágták – merthogy nem sikerült pontosra. Azt nem tudom, hogy a (jelenleg) nagyjából +6 dioptria is ennek köszönhető-e (gyanítom, hogy igen), de azt nem nehéz kitalálni, hogy emiatt áll máig is mindig érdekesen kifelé. Sokszor volt, hogy először találkoztam valakivel, és az illető bájosan visszakérdezett, hogy “rám nézel te?”, amire általában el kellett magyaráznom, hogy igen, csak a bal nem működik. Vagy legalábbis nem úgy és nem annyira, ahogy kéne. Mert olyan voltam kölyökkoromban, mint az Űrcowboyokban az egyik vénember: a táblát ugyan nem láttam, de a memóriám jó volt. Jobb szemmel (aminek semmi baja) kényelmesen végigolvastam, aztán amikor a bal került sorra, jött az emlékezet. Így aztán gimi-valahanyadikban közölték, hogy nekem már nem is kell szemüveg, jó az. Pár évig nem volt, de aztán rájöttem, hogy nem buli ez így, és inkább őszintén csináltam a tesztet – anno amikor a jogsimhoz kellett a vizsgálat. Hát az orvos arcát se felejtem el, amikor a bal szem résznél két sor után elhallgattam: “komolyan ennyi?!” Pedig szemüveggel fél méterről még tudok 16-18 pont méretű betűket olvasni. Szemüveg nélkül meg egyáltalán. Igen doktornő, ennyi.

Gyakorlati hátránya, hogy előfordul, hogy nem látok háromdében egy elvileg háromdés filmet a moziban – egyszerűen szét van csúszva a két kép, ha egyszerre nézek a két szememmel. Ez egy “normálisan” látónak gondolom elképzelhetetlen, de nekem a bal szemem nagyjából periferiális látás, és ezzel kész…

A polcom. Leírás a folytatásban.

Ahogy jöttem haza Kamakurából, sikerült olyan vonatra szállni, ami Tokyo állomásig végig elvitt. Nagyon nem volt semmi kedvem hazajönni, amiben a szombat este nem egyszerűen blogolható eseményeinek nagy szerepe volt (maradjunk annyiban, hogy elég váratlan, és mint utóbb végiggondoltam nem feltétlen pozitív irányba csúsztak az események, volt benne előszoba, sporttáska, hajnal kettő, a többit nem akarod tudni), úgyhogy Tokyotól továbbmentem a Yamanote vonalon Akihabarába, ahol még nem jártam, pedig aki ismeri Japán “kötelező látnivalóit”, az tudja, hogy a rámhúzható sztereotípiák alapján a fél életemet ott kéne töltenem. Értem is, hogy miért.

Akihabara két emberfajtának maga a paradicsom lehet: az egyik az elektronikamániás, akinek legalább egy PS3 van az XBox és a laptop mellett, hatvankétcolos képernyő, satöbbi; a másik az otaku. Ez utóbbi akár magyarázatra is szorulhat, de én kevés vagyok definiálni. Maradjunk annyiban, hogy az életét inkább éli a mangák valóságában az ilyen hím, mint a valóságban. Hihetetlen mennyiségű szemét van nekik, csináltam néhány kiemelkedőről képet is, most töltöm a telefonról a gépre a mai fotókat, úgyhogy nem kell soká várni rájuk. Az egyik legjobb egy “nyuszibolt” címszó alatt futó rózsaszín valamilyen üzlet volt, ahol a nyusziság annyiban merült ki, hogy két, természetesen természetellenesen magas hangon nyüszögő és nagyon cuki lány régi stílusú (majdnem kínai fajta) japán öltözethez nyuszifület rakott föl, úgy állnak a kiszolgáló ablaknál). Persze az utcán is sok “maid” álldogált, nagyon alázatosan, otaku-izgatónak szánt jelek ezrével invitáltak mindenkit – valahova, hogy hova, az soha nem derült ki számomra.

Az utóbbi pár nap, maradjunk annyiban, hogy igen aktívan telt. Vagy legalábbis eseménydúsan. Minimum, hogy sok (akad) a blogolnivaló. A múltkor említett bevásárlás után az este (éjszaka) tényleg jó bulisra sikerült, reggel hét múlt, mire ágyba kerültem. Ez különösen azért volt… “bájos”, mert délután kettőtől ugye pingpongedzésem volt. Szerencsére Radonak és nagyszerű barátnőjének nem volt igaza, a víz is megvéd a másnaposságtól. (Váltig állították, hogy attól csak másnaposabb lesz az ember.) (Persze előre, és sokat.) A történet úgy kezdődik, hogy már ezer éve terveztük, hogy elmegyünk egyszer vízipipázni Kichijojiba, ahol van egy direkt szakosodott bár – mielőtt bárkiben kétségek ébrednének, nem dohányzok – és mi más alkalom lenne megfelelőbb erre, mint az új trimeszter első pénteke, ráadásul a bolgárok is párban vannak még. Nekik persze, mint nagy dohányosoknak, kicsit más elképzelésük volt az ideális időtartamról, úgyhogy este nyolc körül már ott voltunk. Szólt a zene (volt elá-elá-elázás és numa-numa-jéé is, ez utóbbi különösen vicces, mert Adina is velünk volt, neki meg ugye nemzeti büszkeség satöbbi), ültünk a kis ficakban, voltak vízipipák, sörök, meg akinek más, annak más, barátkoznivaló japán lányok, a bolgároknál poppers, de az már nem az én világom. Éjfélkor aztán mentünk karaokézni a Deep Blue-ba, ahogy szokásos (azóta nézelődtem, és eddig a környéken az a legolcsóbb), és reggel fél ötig ott időztünk – addig tart az “éjszaka”. A vonatig még beültünk egy donra a Sukiyába (nem is tudtam, hogy van ott is), aztán jött a reggel és alvás a napkeltével (nem nézek tévét, sokat, főleg nem magyart)…