Már annyiszor akartam erről írni, de valahogy soha nem volt rá érkezésem. A környéken százjenes csak öt perc bringázásra, a Tobitakyu állomás mellett van. Mindenki oda jár, mert azért száz jen olcsó, akárki akármit mond (és 16 jen a kenyéren nem éri meg a kerekezést Chofuig a Seiyuba). Rövid út kettő van: a nagy kétszer másfél sávos, ami a stadion előtt megy el (erről készültek fotók áprilisban a szakuravirágzás idején), meg egy kisebb, ami a koli “mögött” indul, csöndes, forgalom sincs, árnyékos és jó. Már szinte csak ezen járok… A lényeg, hogy ezen az úton nem csak a rendőrakadémia van (azok de hangosan üvöltenek miközben futnak), hanem egy “sérült gyerekek és felnőttek oktatási intézménye” is – közérthetően: fogyisuli. Ennek a kerítésére van egy hatalmas transzparens kirakva, a következő felirattal: 生徒飛び出し注意. Ez pedig vicces, nekem. Ugyan a jelentése egyértelmű: vigyázat, iskola, a diákok kirohanhatnak az útra, nagyjából. Viszont szó szerint nézve inkább olyasmi lenne, hogy vigyázat, a diákokat kidobáljuk a kerítésen. Jáj de nehéz ezt lefordítani, de tényleg vicces.

Valahogy ismét sikerült kettőkor kimásznom az ágyból… (Az ok legalább egyértelmű, öt óra volt már majdnem, mire lefeküdtem.) Tegnap este Ruso kitalálta, hogy neki muszáj Roppongiba kocsmázni menni, úgyhogy gyerünk. Ilyen is utoljára volt – mármint nem, hogy kocsmázni, hanem hogy velük. Merthogy a drága lány sikeresen összeválogatott (össze)teljesen összeférhetetlen (össze)embereket, ami miatt ők nem érezték annyira jól magukat. (A vietnami srácok szorgosan navigáltak mindig a rossz irányba, beszélgetni egyikük se tudott máshogy csak egy, nyavalyogva, kettő, sértegetve.) Nekem jó volt, mert találtam egy jó kis angol kocsmát, fél-vacsorának fish and chips (igen, Tokióban). Én eljöttem, mert ők mentek “klubozni” (diszkó), úgyhogy a többiekkel beültünk egy órára az Izakayába. Utána meg a kettes koliban beszélgettünk hajnalig meg barátkoztunk a koli kismacskájával meg eregettünk tűzijátékot (inkább hasonlított csillagszóróra mondjuk). Ma meg ismét sikerült kettőkor fölkelnem. Ja, hogy ez már volt?

A napfogyatkozást nem láttam, mert felhős volt az ég, plusz itt még csak nem is teljes. Sebaj, lesz még néhány az életemben…

Láttam ma sokat. Csak épp nem kellett volna… Reggel kilencre beállítottam az órát, hogy végre legyen egy egész napom. Erre fölkelek az óracsörgésre, következő kép hogy fél egykor ébredek újra. Segáz, így fél kettő magasságában már életképessé is sikerült tennem magam, és gondolkoznék a reggelin – csak épp rájövök, hogy már az ebédidő is elmúlt. Nagyszerű. Inkább csak gitározok meg zongorázok akkor. Meg olvasok, meg ha már mindezt meguntam, kódolok.

Ma turistáskodni akartam, menni (a többiekkel) Harajuku-Tokyo Tower-mozi vonalon, de mivel esik az eső, ebből se lesz semmi. Moziban persze a hatodik Harry Potter lenne, valamelyik este néztük az ötödiket tévében, és jobb, mint magyarul – már nem a színvonal, csak ami magyarul már nagyon gáz, azt a japán nyelv nagyon viccessé teszi.

A Moondance-ben is elértem egy pontig, ahol már nehéz, nem csak a hangokat kell megtalálni. Izgalmas lesz megtanulni.

Tehát szombat este tűzijáték, tegnap meg reggelről templom és kettő körül indultunk Odaibára. Jó volt… Ültünk óriáskeréken és hasonló jóságok. (Méghozzá helókittis óriáskerék volt, poén.) Aztán hazafelé kimchis dont ettem vacsora címszó alatt, utána meg leültünk a kettes társalgójába beszélgetni meg csomózni. Valahogy megint sikerült látni a napkeltét, de sebaj. Ma akartam takarítani – de valaki használja a porszívót (legalább már van). Akartam zongorázni – de az a piszok csúnya koreai lány elfoglalta a zongorát, és ismerve szokásait estig ki se jön onnan. Akartam mosni – na ennek legalább most már nincs akadálya. Direkt elmentem fölváltani a pénzem, hogy legyen százasom a mosógépbe, úgyhogy neki is állok hamarost. Meg akartam olvasni, ha már úgyis van mangám is, könyvem is. Majd. A reggeli ham & eggs volt, vajas (vajas!) kenyérrel, grapefruittal kevert narancslével és kávéval. Jó lett.

Reggel (délelőtt) fölkeltem, lezuhanyoztam, megreggeliztem, kitakarítottam, mert nem szeretem ha rohad a mosogató alatt a szemét, aztán nekiálltam tanulni. Matekot, főleg. Pontosítok: a matek szókincsét, meg valamelyest a gondolkodásmódját – mert itt az is van, és szokni kell, hogy gondolkodni képtelen robottá kell válni. És mint ilyen tevékenység, azért este tízre eléggé leszívta az agyamat, még úgy is, hogy közben pingpongoztam egy tíz percet meg főztem ebédet. Tehát hulla fáradt vagyok, a terv pedig: elolvasni a mai mangákat, az úgyis felébreszt, aztán megnézni a Koyaanisqatsit. Fönt van Google Videon, ugyanis, legálisan. Mivel nincs narancslevem (elfogyott, surprise), egy narancsot meg az ebédből megmaradt fél grapefruitot facsartam le, jól esett. Filmnézéshez azért forró kakaó lesz kötelező. Holnap is tanulok, jó sokat, főleg szavakat és nyelvtant, de azért a matekot is átnézem még egyszer. Mert kell, sajnos.