It’s been a while since i last posted, sorry, reblogged (i’ve to keep up with trends) a deviantArt picture, but when else, if not the start of my sockseries would be a better time? So here goes the first one (selected as first by the php random function), rainbow legs by ~missbecca. The colours are intense, the lines and forms are intense, the position is as perfect as could be…
But do i really need to write all this? Just watch and see and love.
I had a note in my phone for a very long time, to remind me to write about a topic. I was reminded of it again, when someone commented on my favourite Maximum the Hormone song‘s Guitar Hero video, saying it’s “the best thing since women’s striped stockings”. Others say “striped socks turn me on”. I can’t help but agree… (I guess everyone has these “knacks”, and here i go coming out.) I browsed around deviantArt, and made a little collection of “instant love” pictures of the kind. For others interested in these most very delightful of women-wear, there is a specialised club on dA with a really nice (though naturally incomplete) collection. My collection is a bit in contrast with what i wrote about in the previous post–these pictures include most (probably all) of the possible positions to take photos of legs, and all are great. All. Period. I’m seriously considering posting each and every one of them on the blog just for the sake of it. At least then i would have the proper space and time to detail them, which of course i would love to do. Also, while browsing, i stumbled upon two more photos, which caught me. I guess way too many people would debate about one of them (and you know which one), to what i could only say that it has all needed. Who knows, maybe you’ll see more about those too later on. じゃね～
Now before the good parts i write about the bad, so that i could focus clearly on the beauty in the next post. It won’t stay secret for a long what it’s about–you can already check it out. To gather “material”, i was browsing deviantArt, and realised two (as for me) annoying kind of pictures. They are not annoying in the common sense, i just lack a better word. First are upside down pictures of a girl (typical example included). They usually seem really good. One is almost hesitating to click the favourite button, but just hesitate a bit longer. There are two choices: click that button, because the pic as it is probably worth it. Or you could give a try, and rotate it. A whole different world. Usually it’s not that much of a nice picture. Rather ordinary, or in many cases, the model is plain ugly. I couldn’t really believe my eyes when i first desecrated a photo like that, but that hundred eighty degrees of rotation can do wonders indeed.
The other one is related to socks’ or stockings’ photos. It’s probably only me, judging simply from the massive amount of such pictures, but i can’t stand photos from top. As seen in any example, these photos are (probably) taken by the girl herself (i at least very much hope that guys are not shooting such photos). The legs are in a few certain positions, probably considered very sexy, but from this angle, to me it’s just creepy. My idea of such photos is that the feet are closer to the camera or taken from the side. But not from the top. Never. Okay, hardly ever. There are counter-examples as well, but then those are simply breathtaking.
Ma este elkezdtem harmonikára dalokat keresgélni, hogy ha már gitáron nem tudok gyakorolni itthon (eszközhiány), akkor legalább az eddig hanyagolt szájharmonikával fejlődjek. Teljesen véletlenül aztán megtaláltam a kulcsot. Van egy ilyen megfigyelésem, hogy rengeteg weboldal egyszerűen nem tűnik fel a keresőkben, akármennyire is hasznos a tartalma. Nem tudom, hogy mi az ok: nincsenek kereső-optimalizálva, ritka bennük az adott kulcsszó vagy mi – de ennek köszönhető, hogy a Google első oldalán (vagy egyáltalán) nagyon ritkán bukkannak fel tényleges hacker-oldalak, és ugyancsak ennek köszönhető, hogy nem találtam eddig elég (számú és eléggé használható) harmonika “kottát” a neten. Most megtört a jég, és gyors egymásutánban bukkantak fel egymás mögött az ilyenek. Úgyhogy most épp az Oh Susanna című dalt tanulom, amit már tanultam gitáron is. Aztán ahogy szüleim mellett játszottam, atyám jegyezte meg, hogy ennek ő (gyerekkorából) egy másik szövegét ismeri (Szlengblogon találtam):
Mexikói préri pusztán cowboy lovagol,
A seggében pávatoll és vígan így dalol:
“Szúr szúr szúr szúr a pávatoll…”
Kihúzza a seggéből és tovább lovagol.
A kávé érdekes. Ugyanis nem csak akkor hat, amikor elvárható, vagyis mire leér, felszívódik, eljut az agyamba satöbbi, hanem sokkal előbb is, rögtön miután megittam, pedig előtte csak egy tál görögsalátát ettem meg két zsömlével meg egy bögre kakaóval, tehát nem épp üres a gyomrom. De legalább így megvan már a szükséges lendület, hogy megírjak egy bejegyzést még úgy is, hogy közben orrot kell fújnom (küzdök a megfázás ellen, de egyelőre nem hagyja magát), amit pedig ki nem állhatok (persze meg lehet látni az orrfújásban is az élvezetet, amikor egy hosszabb “önmegtartóztatás” után kirobbanó erővel tűnik el az a vályogtégla tömörségű légútdugulás, és végre kapok levegőt). Hogy emészthetőbb témák felé evezzek (bár végül is a taknyot is meg lehet emészteni, amint azt a japán népesség túlontúl jól mutatja), és mivel a reggeli már volt, most jöhet a zene. Tegnap este ugyanis böngészgettem egy kicsit a last.fm-en (teljesen rá vagyok mostanában kattanva, egyik, ha nem a leglátogatottabb oldalam) és valahogy (ez a legjobb az egészben, hogy már azt se tudom, kinek (a profilján jártam) miért és hogy (határoztam el, hogy végre belehallgatok) találtam) belebotlottam a Coheed and Cambria nevű zenekarba, azóta az ő két legújabb albumukat hallgatom. Majd írok róla részletesebben is. Tegnap este meghallgattam a Radiohead Amnesiac kislemezét is, ha már megvan itthon (hogy honnan, nem tudom), és elsőre nem jött be. Másodikra se, de van rá esély. Egyébként pedig feltűnő, hogy az internetes jelenlét fontosságát még csak az igazán nagy popbandák érzik igazán. Elég csak megnézni a Coheed and Cambriát, ott vannak minden közösségi oldalon, hivatalosan feltöltött hallgatható zenékkel, videókkal. Így kell ezt.
First impression: nice cover (see full post for pic). Second impression: why the heck do all books in series (see Harry Potters) have to have “Something and the Somethingy Something” (or in the case of HP “and the Something of Something”) titles? It’s a bit… cliché. Anyway. My brother wanted to borrow this fourth instalment of the Artemis Fowl series, and i decided that since i’ll be a bit overpacked (as usual) on my return to Japan in hardly more than just week, why not read it and let him borrow. So i did. It really felt good to be able to read two books in an afternoon, after the disillusionment of a mere hundred pages from Twilight in japanese during my lengthy travel home. Two, because i read the Arctic incident as well (second of the Fowl series), which i couldn’t really remember (though i surely read it sometime earlier). I had no problem remembering the first one, and i could more or less recall the Eternity code one (read it in english years ago). Now looking back, all the books have kind of the same structure, much like the Potters (not comparing qualities, different genre, just structures).
Félelmetes, hogy amióta itthon vagyok, mennyire nincs miről írni. Volt egy csinos kis listám, hogy mikre kell emlékezni és mindenképp blogolni róluk, erre most maradt két elem, amikhez sehogy nincs kedvem hozzáfogni (egyik a Reprise című film értékelése, amivel csak annyi a probléma, hogy kicsit túl régen láttam, a másik a Therion nevű zenekar, amiről meg nem tudok egyszerűen eleget). Cserébe van elég olvasnivaló, csak épp bűntudat is, hogy nem élek családi életet most, hogy kivételesen mindenki itt van, hanem inkább ásom magam egyre mélyebbre az itthon hagyott könyveimbe – nameg azokba, amiket most kaptam, de nem feltétlen van keretem kiköltöztetni őket vissza japánba. Jelen állás szerint igen kevés könyvet fogok csak vinni most, ezek közül is csak egy biztos, a Finnegans Wake, hogy legyen mivel szórakoznom. Úgyse fogom tudni elolvasni egy év alatt se. Remélem azért amikor “végleg” végzek japánban és írok egy értékelést ide a blogra (nem vagyok az a típus, aki egyszer csak hisztisen törli a blogját) az “utóbbi” sok évről, ott lesz a nagy eredmények között, hogy elolvastam minden idők egyik legnehezebb angol irodalmi művét… És ha már avantgárd, közben a Diablo Swing Orchestra akár a leghallgatottabb előadóim közé is ugorhat.
I’ve no idea what i was doing there, but all those strange and really ancient looking animals seemed peaceful. Well, maybe except for the blue tiger, or panther, or whatever, looking like a sabretooth. I decided to settle down near a creature looking like a rhino, sleeping-resting on a bit of an elevated platform. I sat down at the edge of the platform, looking at the animals walking around at our and at a lower level. I could again see the big blue cat moving smooth and gentle on the slope to our level. As it disappeared back from my peripheral vision, i decided not to be afraid just look and wonder at the beauty around me. After a while i could feel something coming close from behind, then suddenly i could feel the weight and see the blue beauty of two huge paws on my shoulders. There was no hostility in her and my fear was gone in an instant. She whispered something in my ears, and i could feel her changing into something more humanoid, though with a still feline form, with long blue hair. She hugged me and i woke up.
I was walking in a dark corridor of a familiar building, at least i felt it was familiar, although i couldn’t recall where or how i knew it. Two little cats accompanied me. Both looked exactly like my idea of The Cat, and were really nice and helpful. That was when my six years’ collection of National Geographic magazines decided to fall off the shelf. I didn’t fall asleep again.
I thought i was all ready, with all the presents and everything, and it turned out not to be so. I couldn’t buy any dvds today, which i’d have used to back up a few anime series from my home desktop computer to watch later, but of course in this great city no double-layer discs are available. Also, one of my presents just isn’t right anymore, due to a change… well, a change. And my present creativity has already reached the bottom line, meaning i have no usable ideas, at all—hardly any to begin with, just it’s easier to go random shopping in Shibuya with all the shops around, than in a small town with nothing just post-communist remains.
But it will be just all right. Or more than all right, hopefully much better than i had imagined before coming home. I was prepared for what i was not in the summer, that friends from Japan are facing for the first time.
Story. On saturday when i was running around with Sors in the capital, somehow we managed to stumble into two foreigner groups at the very same underground station (unintentionally). The (ticket)controllers (?), with their almost-japanese level of english knowledge couldn’t really help neither the philippino nor the bulgarian people. Latter were pretty surprised when i greeted them with (kind of) the only phrase i know in their language…
Valahogy amikor leülök Esterházy-t olvasni, mert ez is előfordul, főleg ha itthon vagyok, akkor azt veszem észre magamon, hogy egyrészt elkezdek ilyen hosszú és nagyon avantgárd (nem) mondatokat írni, másrészt pedig látom magamat, ahogy valamikor ötvenes éveim körül ülök egy kellemesen világított, magas mennyezetű faborítású dolgozószobában, ahol a falak mind-mind könyvespolcok, bár lehet, hogy egy-két festmény (csak hogy teljesen régimódi legyek, mert nem tetszenek a képek, amiket hagyományosan ilyen hangulatú szobákba beleképzelek, egy absztrakt meg valahogy nem illene, és akkor ismét ugrik a szoba kellemes, meleg, otthonos hangulata, amit lehet hogy amúgy is csak én képzelek – bár eleve az egészet én képzelem), és írom a nagy művemet, amihez egész életemben gyűjtöttem az érzéseket, a pillanatokat. Nem tudom, regény lesz-e vagy lesz-e egyáltalán, de tényleg érzem néha, hogy ezt is bele kell majd írni, meg azt a látványt is, meg a halál élményét, mármint nem a sajátomat, azt egy kicsit problémás volna. Mondta (írta) anno LC, hogy hosszú még az út, ami előttünk van, és van időnk. Valahogy amikor már a szüleim is azzal köszöntenek születésnapomon, hogy a “harmadik x kapujában”, akkor nem tudom így érezni. Tizenévesen nem voltam őrült, most meg már nehéz bepótolni, bár mindent megteszek ez ügyben. Tíz év múlva már kéne valahol lenni, hogy ne legyek tipikus modernkori harmincas szerencsétlen. Inkább lennék szerencsés, csak nem tudom, tíz év, pardon kilenc év hét és fél hónap alatt hogy fogom megvalósítani az álmaimat, amikor még azt se tudom, mik azok. Egészen. Ebből előreláthatólag legalább négy év japánban még, utána remények szerint Amerika, ha sikerül, és már csak négy-öt év lenne hátra, pedig még sehol. Esetleg motorom már lenne. Vagy hazajövök asszonyt szöktetni. Az még az elkövetkező másfél évben nem esedékes (tanulmányok, satöbbi), utána majd meglátjuk.
