A rizst pedig mindig egy kicsit több vízzel főzni, hogy ne legyen száraz. Ez a tegnapi napom tanulsága. Egy kicsit szárazra sikerült a rizs, és persze egy szemet sikerült feltüsszentenem az orromba. Azóta se jött ki, és már érzem, hogy ettől be fog durranni az orrom, és “megfázok”. Jaj, de jó.

Itt Hikonében úgy néz ki a tavasz, hogy egy nap vagy huszon-fokok vannak, napsütés és madárdal, vagy egész nap csöpörög az eső és tombol a szél. Én azt mondanám, hogy így tavasszal mifelénk mindennapos olyan szél, amire nyáron a tájfunok idején már vészriasztást szoktak kiadni.

Ma épp ilyen nap van amúgy, de a cukorigényem győzött, és elcaplattam egy közeli boltba Pocky-ért. Út közben az tűnt csak fel, hogy hiába van rajtam a jól záró fejhallgatóm és szól benne a muzsik, attól még folyamatosan hallom, ahogy zúg a fejem fölött a szél. Nem a fejhallgató nyílásain fújt be: egyszerűen csak olyan erővel tombolt odafent, hogy áthallatszott.

Furcsa érzés, hogy magyarul a legnehezebb elkezdeni írni. Angolul és japánul is sokkal természetesebben jön, mint magyarul, pedig. Furcsa érzés, hogy az anyanyelvemet már csak a plörk száz-akárhány karakterében használom, és ott is sokkal ritkábban, mint anno annak idején.

Három dimenzióban japánul élek, kettőben meg angolul. Én nem tudok csak azért kapcsolatot tartani valakivel, hogy kapcsolatban legyünk. Ezért is van az, hogy a magyarországi barátaimmal jól telik az a két hét karácsony-újév körül, aztán egy évig szinte csak a Facebook like-jai kötnek össze minket.