Idézem itt bőszen a PICSA szövegeit… Most relatíve cél nélkül. De láttam mostanában néhány elég érdekes reklámszöveget, és ha már egy ilyennek címet kell adni, hát mi más, ha nem PICSA? Még múlt csütörtökön, miután hajnali három körül caplattunk a szobatársammal hazafelé a Ráday-ban induló kocsmatúránkról, akkor tűnt föl (vicces, hogy pont akkor, és nem valami tisztább állapotban) egy macskaeledelreklámon egy furcsa logikátlanság: a plakát elmondása szerint a konzervben egész haldarabok vannak. Egész darabok. De nyilván a macskák attól még ilyet vennének.

A másikat ma reggel láttam, útban (rohanásban) az egyetem felé – igaz, ez nem olyan jellegű furcsaság volt, mint a macskatáp esetében, inkább csak… meghökkentő, hogy ilyen egyáltalán létezik. Ugyanis egy kis furgon oldalán valami olyasmi állt, hogy elhozza (többek között) nekem (is) a a legaktuálisabb függönytrendeket. Egy kicsit meglepett, hogy már a függönyök terén is lehet beszélni trendekről, pláne legaktuálisabb trendekről. Tudom, műveletlen vagyok és informálatlan, de én ott tartottam egyelőre, hogy hölgyek vonulnak föl a kifutón, és amit viselnek az a trend. Hogy néz ki ugyanez a függönyökkel? Félmeztelen hölgyek karnisokkal vonulnak körbe vagy mi?

Dél körül, ahogy döcögtem a sárga kukaccal (Combino) át a Petőfi hídon, hirtelen feltűnt, hogy valami nem stimmel… Furcsa köd vagy felhő vagy füst borította a Dunát és a rakpartokat. Elgondolkodtam, hogy vajon itt tart a környezetszennyezés már ebben a városban is, hogy így néz ki a Duna nap közben, vagy csak kivételesen volt olyan meleg, hogy ilyen bőszen párologjon. Félelmetes, ahogy az elmúlt napokban ingadozott a hőmérséklet: felváltva volt meleg és nagyon hideg, hol póló-ingben izzadtam, mint az igásló, hol meg az iméntit még zakó-sál kombóval kiegészítve is kis híján befagyott minden testnyílásom. Viszont a déli Duna-ködről egyből a Deep Purple klasszikusa ugrott be: “Smoke on the water… Fire in the sky!”

Mikor még a villamoshoz caplattam, az egyik lomtalanítási kirakodóhelynél láttam egy szépfajta régi rádiót (Melodia 16). Gondolkodtam rajta egy köteget, hogy elvigyem-e, de mivel siettem, plusz hétvégén költözök be a koliba, úgy döntöttem, hogy nem. Aztán most este, ahogy jöttem hazafelé már nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Felhívtam bátyámat, hogy befogadná-e ezt az antikvitást, amíg én nem tudok róla gondoskodni, és persze vállalta (ki ha ő nem). Úgyhogy gyorsan megalkudtam rá a helyet elsőként lefoglaló úriemberrel, és pár perccel később már itt zúgott-recsegett, majd zenélt és beszélt a lakásban. Tehát működik (többé-kevésbé). Nem bánom, hogy elhoztam.

Holnap pedig kezdődik a moziünnep, alig leszek itthon! Nem is beszélve arról, hogy szombaton progiavató… Nekem meg üres a zsebem.

Ma délután az egyes busszal jöttem vissza Pestre – eredetileg úgy terveztem, hogy csak az egy-negyvenessel, de aztán a drágaságom mondta, hogy ő márpedig az egyessel jön. Én meg vele (ezt már én mondtam). És kifejezetten jól is jártam vele (most épp a busszal), és nem csak azért, mert így együtt jöhettünk, hanem azért is, mert mihelyt megszabadultam a csomagoktól indultam is vissza a Hősök terére (kivételesen nem “tüntettek”), egész pontosan a Szépművészeti Múzeumba, hogy megnézzem a Lélek és test című fotókiállítást. Tetszett. Nem akarok róla sokat írni most, mert a hosszabb cikkel terveim vannak, úgyhogy azt még itt nem publikálom (még nem is írtam meg), inkább csak a szokásos pár szóban összefoglalom: tetszett, és ha lesz hasonló, azt is meg fogom nézni. Volt jónéhány nagyon jó kép és néhány olyan, ami egyenesen fejbevágó élmény volt (szerencsére nem szó szerint). Ha nem ma lett volna az utolsó napja ennek a kiállításnak (ideiglenes volt, sajnos), akkor mondanám, hogy mindenki nézze meg, aki csak teheti, így viszont… inkább hagyom a témát. Annyit még, hogy nagyon érdekes alkalmanként megállni a tömeg közepén és körülnézni, felfogni, hogy a tömeg tulajdonképpen emberekből áll.