After dark, aka. the intermezzo between Okinawa and China

Unrelated, though looking at my financial status my next gig will probably be an Ajikan in november. The point is, after my adventurous trip back to Naha, the next day i woke up in time, packed my stuff, bought a bottle of awamori for souvenir, got on the plane at Naha, Okinawa prefecture and flew back to Osaka. There i changed trains a few times, walked a while, and here i was in my good old room in Hikone, Shiga prefecture, Japan.

But it was not a day of rest. It was already late and my club friends just happened to ask me if i wanted to go to karaoke. Yeah, i wanted to. So i went to karaoke, and i got back home around 4 am. A bit late, considering i was supposed to wake around 6 so that i could catch a train to Osaka to get my visa in time… Obviously it didn’t work out. I didn’t even wake when my alarm went off, so i still didn’t have my chinese visa, even though i was leaving the very next day.

No surprise i was a bit anxious all day, but at least i got a charger for the ipod and a voltage converter so that i could use it at all. I had to wake early again…


Third day

Today was unexpected. I mean, not that the sun rose up, and with it i, but the events later. First, for some mysterious reason i woke up almost an hour before my phone’s alarm went off. Nevermind, at least i had time to do everything i wanted to do, nice slow.

Then it turned out we didn’t have afternoon classes (which would’ve been two english lessons), instead some meeting of non-sports clubs, which included us, the music club too. It was dead boring, and apparently it was not only me who couldn’t get what was going on at all—the fellow japanese looked just as bored as i did. Not to mention it was frickin long. We had to get there at three pm, and it was almost seven by the time i got home. I could’ve spent those hours better, for example practicing… I have six songs to learn (four of which i play the bass, two just vocals) asap, so i won’t have much free time…

Anyway, just before eight our drummer called if i wanted to go karaoke… Sure, why not. Thus i went to karaoke again, after a month or so… It was fun. I more or less am able to sing enough japanese songs to go one western – one japanese. Yeah, i still love karaoke.


A szülinap, második rész: az alkoholista

A huszadikkal ellentétben idén nem sajnáltam a szeszt se. Érthető is, hiszen ma nem volt, csak egy órám, és nem a vizsgaidőszak közepén vagyunk. Az egész azzal kezdődött, hogy ugyan nem sok reményt láttam rá, hogy bejön, azért küldtem egy smst a lányoknak, hogy nem csinálunk-e bulit. Kilenc körül jöttek (az sms öt körül ment), hogy de. Úgyhogy mentünk, én tartottam a szavamat és vettem egy üveg whiskey-t (kivételesen nem vodkázni akartam), aztán leültünk a koli közös helységébe beszélgetni. Rövidesen csatlakoztak még páran, kártyáztunk, beszélgettünk, és nagyjából ez az utolsó emlékem.

Dél körül ébredtem a telefonom zörgésére az összehányt ágyban, hogy ideje lenne megjelennem a mai klub-találkozón… Természetesen mozogni is alig tudtam, úgyhogy nem mentem. Helyette beültem a fürdőkádba, magamra nyitottam a forró vizet és úgy ültő helyemben elaludtam. Nagy nehezen azért sikerült eljutni japánra is, ahol maradjunk annyiban, hogy nem voltam túl aktív… Nameg félúton és óra után is várt a klotyó, ahol ismét görcsösen hánytam. Hazafelé vettem mosószert és egy kétliteres sportitalt, vízpótlás címszó alatt. Aztán ledőltem az ágyamra (ágynemű a mosógépben persze) és aludtam még három-négy órát. Most már életképesnek érzem magam, legalábbis már megéheztem és ez jó jel.


A szülinap, első rész: az otaku

A huszonegyedik szülinapomon teljesen normálisan fölkeltem reggel, kajáltam, aztán jobb híján megnéztem a két extra K-ON!! részt. Nem volt hangulatom többet kockulni a gép előtt, úgyhogy elmentem kondiba. De még így is csak délután kettő volt, úgyhogy letöltöttem néhány új anime első pár részét (Panty and Stocking with Garterbelt, The world only God knows, OreImo) és azokat néztem. A Panty and Stocking teljesen elszállt, agyatlan ökörség vulgáris humorral és Invader Zim-Powerpuff Girls látványvilággal. Nameg kötelezően tizennyolc-pluszos karikával. A World only God knows és az OreImo hasonló, ugyanúgy az otaku kultúráról szólnak, kicsit más nézőpontból. Szórakoztató mind, olyan igazi visítva röhögős.


Okinawa, hatodik nap

A hatodik napom indult azzal a kora reggeli ébresztővel, amiről már írtam. Azért reggel hétkor még nem volt hangulatom fölkelni, úgyhogy aludtam még pár órát. Aztán a Yoshikás “srác” (nem tudom, hívhatom-e srácnak, mert azt hiszem, közelebb volt a negyvenhez, mint a harminchoz, de művész és nagyon hippi) elfuvarozott a Kouri-szigetre, ahova az igazi trópusikék tenger fölött ível át egy híd.


Okinawa, day five

After i woke up at Yoshika, i again headed off for the Chiraumi park. The day before i didn’t see any of the water shows or the aquarium, but this day too my first priority was to make it to the beach. I wanted to enjoy it as much as possible in that day, because i had no way to be sure that i’ll have any more good weather. The view was spectacular…


Mocskos anyagiak 2.

Csak remélem, hogy sikerül repjegyet vennem majd karácsonyra anélkül, hogy közben négyszer szívinfarktust kapnék. Egyelőre nem sok esélyt látok rá, de reménykedjünk. Első és legjelentősebb probléma: a webes felület, ahol elvileg a hitelkártyám egyenlegét kellene tudnom követni, egyszerűen használhatatlan. Korábban is feltűnt, hogy elég véletlenszerű számokkal dobálózik – néhány vásárlás nem jelenik meg, vagy a kiírt ötven-párezer jen helyett hó végén hetven-valahányat emelnek le a számlámról, a hitelkeret is teljesen véletlenszerűen működik, vagyis néha hiába, hogy belül vagyok, nem működik, máskor meg akkor is tudok fizetni, ha húszezer jennel túl vagyok rajta. Ez még nem is lenne baj, mert én készségesen elhiszem, hogy csak nem jelennek meg online bizonyos vásárlások (bár hogy miért, az rejtély), de a gond, hogy így egyáltalán nem tudok előre tervezni. Márpedig most nem ártana, mert a repjegyet biztos, hogy a kártyámmal kell majd venni, ergo figyelni kell, hogy az a (rosszabb esetben) hetven-nyolcvanezer jen még beleférjen majd a keretbe. Újabb nehézség, hogy az október hónapomat szintén a kártyámról élem, mivel a számlaegyenlegem jelenleg valahol kétezer jen körül áll. Csiklandós… örülök azért, hogy igényeltem a kártyát, bár Kínában hogy mennyit szoptam vele, az hihetetlen. Azt ugyanis elfelejtették közölni, hogy készpénzfelvételre nem használható… (Se külföldön olyan vásárlásra, ahol be kéne írni a pin-kódot.)

Elvileg vannak hatvan-párezer jenért már repjegyek, de mint mondtam, remélem csak, hogy nem telik meg a repülő idegőrlő japán turistákkal, mielőtt sikerülne szereznem egyet.


Okinawa, day seven – hitchhiking adventures

My day before the last at Okinawa was very adventurous. I woke up very early in the morning, packed my stuff and hoped to cross the bridge before it gets closed because of the typhoon. Left a thank-you note on the table and headed out. It started raining as soon as i set foot on the bridge, but i didn’t mind much since i had no illusions about making it back to Naha dry. I just had to get to the bus stop nearby and hope i’d get connections all the way. But it was raining hard, so i decided to give a try for hitchhiking to the nearest bus stop. Luckily enough, soon two surfer guys picked me up, and offered a ride not just to the next stop but all the way to Nago (where i had to change on the way to Motobu). In Nago i walked to the bus station (on the way making my usual ice coffee out of Via and having two onigiri for brunch (which, apparently, is a recognized english word)). This town seemed so… abandoned. I mean, there were people everywhere, but the overall impression was that it’s a dying town.


Az idei program

Az órarendem úgy néz ki, hogy hétfőn nincs órám, kedden negyedik blokkban egy japán, szerda-csütörtök-péntek pedig négy óra mindhárom nap. Remélem csak, hogy egyikbe se fogok belehalni. A szerda nem veszélyes, mert ugyan két központi tárgy (könyvelés 2 és menedzsment) előadásával indul, utána két angol van, amik maradjunk annyiban, hogy nem épp megerőltetőek. (Amúgy ha van valakinek felesleges felhasználói fiókja az órán használt weboldalhoz, szívesen fogadnám…) Csütörtökön az első óra a mikro, a második egy később elég durvának ígérkező statisztikás valami (kell a kredit), a harmadik egy nevetséges ingyenkredit tárgy (mit jelent dolgozni? – a mai bevezetőben azt bizonygatta az ürge, hogy ha elkapjuk egy barátunkat, aki épp elesne, az már önkéntes munka) aztán egy hasonlóan lazának tűnő matek. Holnap meg nyitok makro előadással, aztán egy remélhetőleg könnyű infotársadalmas tárgy, majd a mikro “gyakorlata” és a második japán. Tesi nincs, mert februárban síelni megyünk, azért jár majd a kredit.

Talán túlélem.


Gone for good, aka. Stargate Atlantis

Don’t worry, i wasn’t lost or dead, neither was i abducted, though i did spent most of my free time in the Pegasus galaxy. Anyone familiar with that phrase? Yeah, i’ve been watching Stargate Atlantis. I started it when i was supposed to, at the end of the seventh season of Stargate SG-1. But i didn’t keep up—i know i was supposed to watch it parallel with the last three SG-1 seasons, but i didn’t. At least this way i got more… continuity.

In its five seasons Atlantis had much less space for the predictable episodes that were so typical to SG-1 after a few seasons. Much less, but of course they were still there. The story overall is much simpler, with “just” one race as the great enemy and a few minor powers who mostly only cause trouble. In the five seasons, there was only one clip show episode, somewhere in the last season (thus near the finale), so it’s forgivable.

The characters were well designed and the crossovers with SG-1 made it really feel like a part of the already constructed Stargate world in my head, although there were hardly any episodes in the Milky Way galaxy.

True, significant parts of the story won’t make much sense to someone who haven’t seen SG-1, but the main storyline events will. Now on to Universe.