valeblog

Az van ma. És itt csak hét órával kezdődött előbb, mint otthon. (Most még Magyarországra hivatkozok úgy, hogy “otthon”. Viszont ha valaki figyel, az előző bejegyzésben, ugyan csak idézőjelben, de az at home már a kolira utalt…) Reggel nagyjából gond nélkül sikerült felkelnem, emberi alakra hozni magamat majd időben elindulni és nagyjából gond nélkül megtalálni a helyi evangélikus templomot. Eléggé el van dugva… Nem tudok túllépni rajta, hogy errefelé mindenki milyen kedves. Nyilván nem mellékes, hogy látványosan nem vagyok japán. Az istentisztelet rendje nagyjából ugyanaz volt, mint az otthoni, ezért többször is sikerült kitalálnom, hogy éppen mi történik – érteni persze nem sokat értettem belőle, bár idővel egyre több és több szó (み子、主、聖霊 és hasonlók) jelentésére jöttem rá. A hitvallást, az imádságokat meg az áldásokat nagyjából felismertem, különösen nagy élmény volt, amikor egy ismerős dallam (Győzelmet vettél…) csendült fel. Magamat is megleptem, hogy éneklési tempóban tudtam a hiraganákat olvasni, és még az egyszerűbb kanjik se okoztak gondot (bár nyilván az énekeskönyvben a 聖霊-t is kanával írják). Utána volt szeretetvendégség (remélem így hívják magyarul), ahol megismerkedtem egy ausztrál baptista lánnyal, aki tud egy helyet, ahol árulnak mákot – úgyhogy már tényleg nem úszom meg a sütés-főzést. Aztán egész délután multikulti beszélgettünk a koliban, most meg itt blogolok, a házi feladatok meg az új kanjik helyett. Bele kell húznom, mert még hajat is akarok ma mosni…

Most este elkezdtem egy Esterházy könyvet, történetesen a Semmi művészet címűt, amit még tavaly ballagásomra kaptam Sors édesapjától, és első nekifutásra a negyedét elolvastam… Akkor is csak azért hagytam abba, mert feltűnt, hogy éhes vagyok… Úgyhogy elkezdtem felmérni a készletet, és újabb felfedezést tettem: tejem már most nincs, és holnap mindenképpen el kell menni a Seiyu-bö bevásárolni: kenyér is fogytán, sajt már alig van (bár sajtot valószínűleg nem ott, hanem inkább a Musashisakai állomásnál egy áruházban fogok venni, amit egy angolul beszélő hapek említett a minap, amikor a román lányokkal a közeli szupermarketet kerestük), a kakaó is fogy, és amíg most el nem kerekeztem a kampusz szélén lévő kombinibe, tej se volt. (Ja, azt már írtam.) Úgyhogy elindultam, és a “lustaság nagy erény” felkiáltás bölcsességét követve bringára pattantam a kétszáz méter erejéig. Aztán a kampusz közepén megcsapott egy illat… Az a nyári… balatoni… kellemes… leírhatatlan… Egy pillanatra el se hittem, mit érzek. Egy “otthoni illat”, itt?! Nem egészen. Visszafelé lassabban jöttem, hogy legyen időm-módom megvizsgálni, és nem egészen ugyanaz. Van benne valami keleties, édeskés virágillat, mintha az indiai-bangladesi srácok füstölőit lehetne odáig érezni. Szóval ilyen volt. (Azért most is vettem egy csomag szendvics-sajtot, mielőtt még leesett, hogy holnap normálisat is vehetek majd.) Még a végére kérdés a 先輩-ok felé: melyik szolgáltatónál érdemes telefont venni, milyet, denshijishoból szintén milyet, és mennyiért-hogy a legolcsóbb hazautazni?

Tegnap este beállítottam az órám, hogy ma ébresszen fél nyolckor, csak hogy szoktassam magam hozzá — erre reggel kinyomtam és aludtam tovább békésen tízig. Akkor valami hirtelen erőfelhalmozódásnak hála kipattantam az ágyból, és még amíg lendületben voltam kihúztam a függönyt és odatettem a kávét főni. Ezután már szerencsére nem volt visszaút. Kanjikat tanultam, aztán a bolgárokkal lógtam, majd mentem beszélgetni Komatsu tanárnővel (mert hogy nézne már ki a “sensei-el”?), mert azt meg kellett ejteni – itt kiderült, hogy úgy tűnik, a közgázt jelöltem meg elsőnek (úgy emlékeztem, politika volt), úgyhogy arra kell mennem. Adott nagy Tokió-térképet és még olyan helyet is tudott, ahol tudok koncertjegyet venni majd. Délután azt terveztem, hogy elbringázok Musashisakaiba megnézni valami híresen szép parkot, de ebből az lett, hogy félúton összefutottam a románokkal és együtt mentünk, és nem csináltunk semmit, csak nézelődtünk – sajnos csak áruházakban, nem parkokban. Ebédelni egy curry-bárba ültünk be, egész olcsó és nagyon gyors volt, csak én épp nem curry-t ettem. De majd az is sorra kerül egyszer. Amúgy elég komoly erőfeszítésembe tellett nem elkölteni a zsebemben lévő összes pénzt, mert megtaláltam a Suzumiya Haruhi manga első nyolc kötetét egy helyen, és az nekem kell. Csakhogy ötszáz jen darabja, úgyhogy még várok vele (ráadásul az első három kötetet már olvastam angolul). Aztán már gondoltam, hogy mire odaérnék Chofuba a jegyboltba már úgyis bezárna, úgyhogy inkább hazajöttem, és azóta csak semmitteszek, például last.fm playlisteket raktam össze (így mostmár nagyon ördögi a profilom, 66 loved tracks, 6 playilsts, 6 shouts.

A holnapi welcome party-ra gondoltam, hogy csinálok valami magyar kaját, pl diós gubát (édesanyám ötlete), de nem tudom, holnap tudok-e elég gyorsan kiflit és diót és tejet és cukrot is találni (bár a tej és a cukor még a könnyebbik része), és még ehetőre el is készíteni. Esetleg valakinél valami ötlet hagyományos magyar kajára, amihez itt relatíve könnyen beszerezhetők az alapanyagok és még el is tudom készíteni?

És ne tessék megijedni, hogy hogy néz ki a blog, CSS naked day van, azaz a mai nap erejéig levettem a blogról (és csak a blogról) a kinézetét összetartó stíluslapo(ka)t. Itteni éjfélkor rendbe fog jönni.