I’ve been thinking about climbing Tanzawa for a long time. It’s close to Tokyo and access is good. At the same time, depending on the route it can be exciting and long as well. The way I chose, starting from the Yabitsu pass, then going down towards Miyagase was both.
Hotaka
One of the biggest challenges to Hotaka, at 3190m Japan’s third tallest mountain, is that the standard route (which is the only one really while there is snow) features a very long, almost 15km approach walk from Kamikochi along the Azusa river.
Craft beer in Ikebukuro
Saturday night. The party town of Ikebukuro. The craft beer and sake bar called 万事快調 (“all’s well”). Of course I forgot to take any pictures, so I just used the one from Tabelog.
Summer Sonic 2011
Ott voltam tavaly is, ott voltam idén is. Az idei iszonyat zsúfolt volt, sokkal de sokkal durvábban, mint tavaly. Az elején egy kicsit eltévedtem, és a rossz színpadnál vártam, hogy jöjjön a Zebrahead (közben meg valami tucat-indie szólt), úgyhogy annak a feléről lemaradtam, de az is nagyot ütött. Egész nap félmeztelenül toltam ráadásul, úgyhogy egész tűrhető színem lett már. (Plusz ha megyek futni a pályára, akkor is ledobom a pólómat, jobb az úgy.)
Az odaút tökéletesen eseménytelenül telt, végigaludtam. Egy kombiniben vettem egy háromdecis reishut (冷酒), elkevertem vízzel és be a táskába. A célállomásra érve tudatosult bennem, hogy most következni fog az órás sorban állás a fesztiválbuszhoz, úgyhogy inkább valami random sráccal fogtunk egy taxit, és már kettőnkre is olcsóbban jött ki, mint a busz lett volna. Érkezés után első dolgom volt venni egy fehér Summer Sonicos pólót, mert kivételesen volt nálam elég pénz rá.
Két év
Azért valahol ijesztő, amikor a blog visszatekintője két évvel ezelőtti bejegyzéseket emel ki, és én akkor már javában itt voltam Japánban… Bele kell húznom, gyűjteni az élményeket, mert ugyan eddig is sok van, de közel sem elég, nagyon nem. Azon változatlanul fel vagyok háborodva, hogy a Fuji Rock pont egybeesik a vizsgaidőszakommal (minden évben), úgyhogy még ha lenne is pénzem menni (és idén nincs), akkor se tudnék. Ergo azon a nyáron tudok majd csak menni, miután végeztem.
Ma lezárult a jelentkezés a tavaszi fellépésre, végül is a Machine Head számaival nem lépünk színpadra, cserébe rám bízták valami olyan zenekar basszusát, amiről még nem is hallottam. Plusz az Ajikan se egy szám lesz, hanem inkább három, ami azt jelenti, hogy minden szabad időmben gyakorolnom kell majd. A Clash miatt nem félek, az azért egy fokkal egyszerűbb.
MDR-XD200
Ma ahogy jöttem haza ebédelni, a postaládámban várt az értesítő, hogy a futár meghozta az új fejhallgatómat (az előző, ami egy Sony MDR-XD100 volt, amit az után vettem, hogy az ugyanolyan fülesem eltört a Story of the Year pogóban, spontán kontaktos lett egy hete). Gyorsan vissza is hívtam, hogy ki tudná-e újra hozni egyig.
Egyig, mert a csütörtöki harmadik órámmal úgy vagyok, hogy ha nem lenne jelenléti ív, be se járnék, így is csak azért megyek be, hogy felírjam magam, aztán max hangerőre tekerem a zenét és olvasok vagy alszok, mert a tanárra csak ránézek, és olyan undorral keveredő dühroham tör rám, amilyet ritkán tapasztalok.
Szóval felhívtam a futárt, és tapasztalnom kellett, hogy Japánban is vannak olyan emberek, akik olyan hangerővel beszélnek a telefonba, mintha át akarnák kiabálni a távolságot. Nosztalgia.
Summer Sonic 2010 (day one)
Summer Sonic is one of the best summer fests for foreigners. (Because most of the others are pretty much japanese bands only.) Although i haven’t been there last year (went home instead), this year i couldn’t help it. Especially when i saw Dream Theater and Coheed and Cambria in the lineup. Those two bands alone would worth the roughly 15000 yen entry fee.
It was held on Maishima, an island of Osaka. The train station was much farther from the location though – it took a 20 minute shuttle bus ride (thus 800 yen plus) to get there. The area of the festival was much different from what i got used to. It wasn’t closed at all – they only checked the wristbands at the entrances of the stage areas. Even there… Well i’d say a cunning person with a printer could pull it off without much problem. This is how the wristband looks (plastic). (Also, my pink spot is visible too – a drop of bbq sauce fried me there a while ago in Kyoto.)
Röpke lepke, zümmög, satöbbi
Nyár van, már végre olyan igazi, nem az esős évszak fülledt felhőssége, hanem nyár. Nagy meleg, kék égen gomolygó fehér felhők, napsütés, kellemes szellő, meg minden. Az esős évszak mennydörgését váltja a kabócák zúgása. Szól a hetvenes évek eleji rock (most épp Rush, Yes), és rámjön az inger, hogy bepattanjak egy kisbuszba és beutazzam a világ összes nyári fesztiválját. Kár, hogy Japánban lényegében ismeretlen ez a hippi-inspirálta nyári életmód.
Persze én meg a hippik, a világ két vége, mert nekem még ilyenkor is a vizsgáim miatt kell aggódni és ilyen ragyogó vasárnap se tudok a tópartra kiülni, hanem a szobámban kell írnom a beadandóimat. Remélem nem kell mondanom, mennyire nincs hozzá hangulatom, de legalább ha vége, akkor két hónapra vége, és csak a buli és a nyár jön. Meg valami meló, ha nem jönne ki minden az ösztöndíjból.
Újrakezdtem
Sorssal beszélgettem tegnap, többek között irodalomról. És fejbe vágott, hogy az utóbbi időben mennyire nem olvasok semmit, csak darálom a Stargate részeket, tucatszámra. Úgyhogy ma vittem magammal suliba Neil Gaiman Smoke and mirrors című könyvét, és mire hazaértem, a felét el is olvastam. Valahogy akármennyire álmosnak is érzem magam és nem érdekel az óra, egy ilyen könyv ugyanúgy le tud kötni és ébren tartani (vagy éber álomban tartani), mint egy film vagy sorozat. Régen is így volt, ahogy olvasok, egy másik szememmel látom a hotelt az aranyhalas medencével, az álom-történetet döbbenten hallgató családot a kis fogadóban, mintha én állnék lesben a troll helyett a híd alatt…
Kint amúgy villámlik, dörög és lassan már (ha jól hallom) esni is kezd. Valahogy nem rémlik, hogy eddig láttam volna zivatart, amióta Japánban élek. Pedig van egy hangulata, kár, hogy (még) nem lett tőle kevésbé meleg.
Kéne gyűjteni régi rockzenét. Van egy jó hosszú listám már a zenekarokról, akiktől legalább egy válogatásalbumot jó lenne meghallgatni, de az az érzésem, hogy a rockzene történetének minden érdekes zenekarát megismerni nagyjából olyan vállalkozás lenne, mint megtanulni a világ összes nyelvét. Elvégre (mint a japán példa mutatja) egyet legalább két év megtanulni – vagy együttes esetében jól megismerni. Az összes így elég nehezen férne bele, kivéve, ha bejön a logika, miszerint hiába, hogy eddig minden ember meghalt, ebből nem következik, hogy én is meg fogok. Vagy ha átmegyek abba a halhatatlan földönkívülibe az Útikalauzból, aki mindenkit sérteget. A nevére persze nem emlékszem.
Meglepetés
Tegnap meglepett egy japán. Már ez a tény is meglepő, mert elég ritkán történik ilyesmi. Megkockáztatom, hogy az utolsó meglepetésem az volt, amikor tavaly egy bulin először találkoztam a Gaidai rezidens punkjával (Daizo rocks).
A mese azzal kezdődik, hogy az utóbbi időben a túl hosszúra nyúlt szingli pályafutásaom lezárása érdekében elkezdtem vadászni. És ez láthatóan feltűnt a prédának is (még jó), mivel tegnap amikor összefutottam egy barátnőjével a folyosón, teljesen spontán nekem szegezte a kérdést, hogy bejön-e az illető.
Ennyi volt a meglepetés. Egy japán ilyen nyílegyenesen és közvetlenül rákérdezzen valamire, ahelyett, hogy negyvenkét rétegnyi utaláson és körülíráson át fejezze ki magát, ez teljesen ledöbbentett. Főleg, hogy lány volt. Tehát ilyet is tudnak.
