Eljött újra az évnek az a nagyszerű és sokat várt időszaka, amikor visszatérek szülőföldemre és eltöltök valamennyi időt a családom körében.
Idén egy kellemes péntek esti indítással kezdtem. Fél tizenegykor szállt fel a repülőm, úgyhogy a munkahelyemről indultam hat körül. A reptérnél sikerült rossz helyen leszállni a vonatról, ráadásul még a koreai légitársaság kártyáján gyűjtött (egy útnyi) mérföldjeimet se tudtam átrakni a kártyámra, amit használok is.
A minap jártam céges ügyben Iogi környékén, ahol (gondolom) van egy bölcsőde. Épp végeztem a dolgommal, amikor az utcán szembejött velem egy óvónéni egy targoncányi gyerekkel. Pontosabban két óvónéni. Egyikük pórázon vezetett három-négy nagyobbacska kölyköt, míg a másikuk egy babatargoncát tolt. Olyan szerkezetet kell elképzelni, mint amiket nagyobb hotelekben használnak a takarítók a szennyes összegyűjtésére, csak éppen nem lepedőkkel volt tele, hanem két-három éves vakarcsokkal. Ha valakinek egy kisgyereket látva az az első gondolata, hogy “de édes” (és nem “fúj broáf“, mint nekem), halálos cuki-túladagolást okozhat.
Well, not head, just shot. A while back they told us at the office that we are to get influenza shots. I wasn’t delighted by the idea, since there wasn’t a time in the past 10 or so years when I’d not faint when they punched a needle in me. Usually it was just from taking blood, but once I managed to pass out when the dentist gave me an anaesthetic shot. (I got the rest of my teeth fixed without it.)
I complained a lot about having to get a needle hit me, but while it definitely wasn’t compulsory, even passing out for a few minutes is better than being knocked out with the flu for days because some retard sneezed on me on the train. So today I went and, guess what! I managed not to pass out. Guess I was just unlucky at the dentist?
I still won’t be donating blood though.
Vasárnap végre elhatároztam magam, és elmentem Kichijojiba harisnyát és sportcipőt venni. Ez utóbbira azért volt szükség, mert az előző már teljesen szétment.
On Wednesday, during my lunch break, I wanted to sort out something about my credit card on the phone, but then the dear device decided to freeze rock solid in the middle of the call, terminating it. At this point I somehow managed to contain my rage, took out the battery and tried to power it up again.
Without any success. It sat in front of me for minutes and not even the Sony logo would show up. Now that made something snap in me, and then the wall made the screen of the phone snap too. I used it for a year, when I had it replaced for similar reasons. I again got the same Xperia VL, because it’s still the best phone on the lineup for me (and the smallest).
I just finished setting up the essentials (Google, Line, Twitter, Dropbox), and now let’s how it will work all right at least until next spring, when some discounts on my contract expire, so I’m thinking of switching phones at that point. Although if I can’t find anything under 4.5″, I’ll just stick with this one.
Sadly, I’m getting used to this sick style of life, that I work from 10am to midnight every weekday, get close to no sleep on Thursday nights thanks to Shirobako, then on the weekend maybe get half of the stuff I should do done. At least I think my body got used to tighter sleep schedules, since I’m no longer so irritable late night as I used to be.
Not sure if that’s a good thing though. I’d so much rather have a few hours of actually usable free time every day, but alas. At least work’s getting busy, so I’m not sitting idly all day just to get fucktons of work dumped on me at 10pm. I also actively adjust my workflow so that I can minimize idling and maximize my free time. Not that it’s easy.
今朝は昨日ぶち壊しちゃった携帯の交換に行かないといけなかったのに、何度か二度寝つうか数度寝したし、無理やり朝ジョギングも（短縮コース）行ったし。会社は朝から携帯交換で遅くなるって連絡入れてから安心して石神井公園駅の方行って、30分でできるだろうと予測したやりとりはまさかの一時間以上かかったという。
それに動画入れもちゃんとできなかったし、夜からラッシュだったし、ようやく帰宅できたのはもう深夜2時になりかけてたとこ。そこにビール飲んでブログ書いて寝るだけの一日。何か…
Ja, hogy egész héten lényegében semmit nem volt erőm írni? Ugyan, végülis csak kedd óta minden nap éjfél után értem haza… Ami még nem is lenne önmagában baj, ha nem akarnék esetleg a kaja-meló-alvás szentháromságon kívül mást is csinálni.
Pedig van merszem. Múlt héten még csináltam is ezt-azt, de ezen a héten már csak az életbenmaradáson volt a hangsúly. Lenne pedig mit csinálni, mert persze még mindig nem sikerült kigyógyítani magamat abból a rémes betegségből, hogy semmire nem tudok nemet mondani. Így hát mindig akad fordítani- és programoznivalóm, pedig néha inkább csak elheverednék, és steampunk könyveket olvasnék.
It’s been a while since I last got caffeine high. It might’ve been a year or two back when I knocked back 4-5 cups of freshly brewed coffee during a late-night translation session.
Múlt héten a 18. tájfun járt erre, ma éjszaka pedig az év legnagyobb viharának kikiáltott 19, Vongfong. Az előző sem hatott meg különösebben, csak annyira érintett, hogy elköltöttem az évek alatt összegyűlt Rakuten pontjaimat, és vettem belőlük egy pizzát. Igen, pizzát rendeltem a vihar közepén, mert nem volt itthon kaja és nem volt hangulatom kimenni az esőbe. Szegény futárt azért sajnáltam.
Ma már előrelátóbb voltam, és felkészültem, hogy biztosan legyen mit ennem bevásárlás nélkül is. Cserébe ma (is) sütöttem, ezúttal egy elvileg japán találmány (de azért nyugati stílusú) sütit. Azt hiszem, puha piskótatészta, bár amennyire én az ilyen dolgokhoz értek, akár rétes is lehet.
A legjobb persze, hogy hála a tájfunnak, már hét körül szabadultam melóból. Meg tudnám szokni (az esőt is).
