Előjött plörkön a téma, és ismét feltűnt, hogy nekem szerintem az általában feladott kötelező olvasmányoknak a felét ha el kellett olvasnom. Egyrészt hat osztályos gimibe jártam, másrészt a gimis tanárunk, hát maradjunk annyiban, hogy elég szabadon értelmezte az oktatás fogalmát (ó azok a törifaktos emlékek), szerintem ezért maradtak ki nekem olyan könyvek, amik másoknak a gyűlölt kötelező-lista élén állnak. Nekem nem volt Tüskevár, nem volt Zabhegyező (hála istennek, azóta egyszer kinyitottam, pár oldal után letettem, nem bírtam elviselni), nem volt Légy jó mindhalálig (vagy annyira jelentéktelen volt, hogy nem is emlékszem rájuk), cserébe viszont azok a könyvek, amiket annyira utál mindenki, lásd Egri csillagok, Kőszívű ember fiai, Szent Péter esernyője kifejezetten tetszettek. Meg az egyik utolsóról, az Arany virágcserépről már itt a blogon is írtam.

Nem tudom már, hogy egész pontosan mi ihlette, de az elmúlt pár napban elkezdtem egy világot megalkotni. A cél egyértelmű, később írni a világba egy vagy több regényt. Már egész jól alakul, bár még semmit nem írtam le belőle. Próbálom úgy megcsinálni, hogy ne legyenek meg benne azok a (logikai és egyéb) hibák, amik általában a regényekben annyira zavarnak. Mint például az, hogy irreálisan kicsi a világ. Vagy hogy a történet színhelyén kívül nem történik semmi, egyáltalán nincsen mozgás a világban a történeten kívül.

Igazából azért nem a történettől kezdem, mert még gőzöm sincs, hogy mi is történjen igazából, bár a világtörténelmi nagyságrendű eseményeket már nagyjából kitaláltam. Viszont a (majdnem) teljes ötlettelenség helyett szebb kifogás, hogy a fent említett “hibákat” akarom elkerülni, úgyhogy először a világot dolgozom ki.