Nekiindultunk végül vasárnap reggel, este meg már ott virultunk Tokióban. Bár nem tudom, hogy a többiek mennyire virultak, mert Yokohamában elveszett egy fő, én meg nem vártam meg, amíg visszatalál, hanem mentem inkább pipázni.

Tokió nem változott semmit egy hónap alatt, minő meglepetés. Élmény volt annyit utazni belföldi céllal, amennyi idő alatt már hazafelé félútig jutnék, bár tényleg örülnék, ha egyszer ebben az árkategóriában tudnék utazni hazáig – Tokió oda-vissza ezer jen alatt – tény, hogy nem épp a legtisztességesebb módon, de inkább bánja a lelkiismeretem (nem teszi) mint a pénztárcám (az bánja amúgy is eléggé ezt az utat).

Odaérve ami elsőként mellbe vágott, a hőség volt. Persze nem az az aszfalthullámoztató őrület, ami majd augusztusban lesz, csak nyári meleg, az az idő, amit én kellemes nyárnak tekintek. Jelentős változás volt ez Hikone időjárásához képest, mert itt azért még kellett légkondit járatni meg pulcsit venni – múlt időben. Mert úgy tűnik, hogy visszafelé volt elég lendülete a változásnak, hogy velem jöjjön, és ahogy leszálltam este itt a vonatról, ugyanaz várt, mint ami Tokióban fogadott. Itt a nyár. Már csak azt remélem, hogy itt kevésbé lesz szauna.

Nem volt, most van. Csak azt nem tudom, miért. Tegnap este megnéztem a Star Trek filmet, tetszett. Aztán tettem-vettem, és kettő körül már aludtam, azt hiszem. A lényeg, hogy nem esett jól, amikor reggel valaki csöngetett. Mondom mi a fene, gyorsan fölkaptam a melegítőmet, csak hogy a nénike a kezembe nyomhassa a borítékot a villanyszámlával. Nem lett volna egyszerűbb bedobni a postaládámba, neki reggel nyolckor be kell csöngetnie. Sebaj, visszafeküdtem, aludtam. Egy órát csak, mert aztán megint csöngettek, ezúttal már nem feküdtem vissza. A Kuroneko hozott csomagot a netes cégtől, mondom mifene. A modemet küldték, mondván, hogy szombat este nyolctól van szolgáltatás. Bőszen elhittem, megcsináltam a könyvelés munkafüzet első két leckéjét aztán beugrottam a suliba netezni. Elolvastam az elmúlt egy hónap minden Sinfest, Naruto és Bleach fejezetét, eltartott egy ideig. Aztán hazajöttem, és csak úgy próbaképpen bedugtam a modemet. A gépbe is. Működik. Nem érzem azért magamat teljesen biztonságban, nehogy valami húszmillió jent a nyakamba számlázzanak mondván idő előtt használom, de nincs mit tenni. (Kelet-Európa, errefelé már kifejezésértékű.) Szóval van internetem, és ezzel véget ért a blog második technikai jellegű fagyhalála (az elsőnél a szerver nem létezett, 2006 telén-2007 tavaszán, lásd az archívot).

Tehát ma fölkeltem reggel. Valamikor. Majd elmentem erre-arra. Például találtam pár postát, megtaláltam a kolit, ami amúgy kívülről igen picinek tűnik, jártam az egyetemi kampuszon, megtaláltam a tavat is, jó nagy, meg a bevásárlóközpontot, ami meg fog menteni az anyagi csődtől az elkövetkező hónapban, merthogy pofátlanul olcsó. Amíg a hotelben lakok, a napi menüm egy hamburger és nagy krumpli egy mekiben (250 jen), egy Starbucks kávé (340 jen), vagy kettő (a második csak 100 jen) és egy Sukiya don (normál 280, sajttal 380 jen). Benne vagyok az ezer jenes napi keretben. Persze ha beköltöztem a koliba, még eldől, hogy a menzán olcsóbb-e kajálni vagy ha főzök magamra, ugyan mindegy, bár az előbbi tény, hogy kényelmesebb. Holnapra a program amúgy gitározni, olvasni, és talán dotázni gép ellen vagy többiekkel Hamachin, majd kiderül.

Ma találkoztam végül is a luxemburgi sráccal, jó fej. Kiotóban lakik, onnan jár egyetemre – nem semmi. Az egyetem érdekesnek ígérkezik, mesélt egyet s mást, talán megszakadni nem fogok a nagy erőlködésben. Remélem, van vitorlás klub, mert akkor beszállok. Meg ha lesz pénzem, veszek normális bringát is magamnak, csak még nem döntöttem el, hogy országútit vagy terepképeset inkább. Az időjárás pedig botrányos, hihetetlen szél fúj egész nap és/vagy süt a nap és/vagy esik az eső és/vagy esik a hó – volt, hogy mind egyszerre.

Ma reggel fölkeltem a koreai hotelben, összepakoltam minden cuccomat és nekilódultam utoljára Musashisakai felé. Ott buszra váltottam, és rövid séta után megérkeztem a templomba, ahol hosszú ideig valószínűleg ez lesz az utolsó látogatásom. Onnan egy Starbucks és McDonald’s kitérő után (álmosság és éhség problémáinak globalizált megoldása) vonatra szálltam, majd át és megint át, majd megint át, és le, és bumm így lett a Chocapic megérkeztem Shiga Hikone városába (Shiga a megye, Hikone a város). Becsekkoltam a hotelbe, ahol tudatosult bennem, hogy hatalmas ésszel bedobozoltam az egyetemtől kapott papírokat, úgyhogy holnap majd elsétálok odáig, és kiderítem, mi s hogy. Ma is ez volt a terv, mármint hogy legalább a koliig elsétálok, de nem jött össze. Út közben találtam egy szimpatikus kis kávézót, ahol egy kedves nő a teljes személyzet, ki is próbáltam, milyen kávén fogok élni négy évig (ha nem akarok minden alkalommal a tóparti Starbucksba menni). És ha már ott voltam egye fene, ettem egy szendvicset is. Finom volt, de kábé öt perc séta után, pont mikor kezdtem közelíteni a kolihoz, olyan aprófosás bélmozgás tört rám, hogy örültem hogy sikerült visszaérni a hotelbe minden gond nélkül. De még mindig csak este hét, úgyhogy lehet, még egyszer kiugrok valahova. (Jegyzettömbbe, mert még nem kértem el a vezeték nélküli net kulcsát.)

Menet közben szereztem hálózati kulcsot, de nem tud kapcsolódni normálisan, úgyhogy inkább használom a vezetékest, merthogy az is van. Meg elolvastam az Evangelion manga első kötetét, merthogy van itt mangakönyvtár is, a hotelben.