Ma kivételesen tanultam. Tegnap egész délután a tornacsarnokban éltem, hétfőn fociztam, vasárnap még nem volt mit, úgyhogy ma nekiültem, és tekintve, hogy holnap és holnapután előreláthatólag ismét nem sok időm lesz, ma tanultam. Írtam egy fél oldalas fogalmazást a családomról – lehetett volna több is, de nem gondoltam végig előre, aztán amikor feltűnt, hogy még ide-oda lehetne két-három sorokat beszúrni, már nem volt hangulatom újraírni az egészet, hagytam hát. Elsőre ez is megfelel. Piszokmód nehéz megállni, hogy ne szótárazzak mindenfélét agyba-főbe, de nem szabad, mert olyan marhaságokat tudok kihozni belőle, hogy csak na. (Ez mondjuk a magyar-japán szótár előnye, ott tényleg tudom, mit kaphatok, nem úgy, mint az angol-japánoknál.) A rendkívüli tanulós alkalmat megragadva megcsináltam egy fejezetnyi leendő házit is, meg elolvastam a “megtanulandó” párbeszédeket – eddig még egyet se tanultam meg, nem is igazán kell, csak minden nap az első órában párokban elő kell adni, arra meg elég az óra előtti öt perc. A kanjik is kezdenek valahogy jobban menni, a mai húsz új (a nem-óraiak) meglepően gyorsan meglett (szinte mindnek a 金 volt a gyöke). Még átnézem az óraiakat is, aztán hagyományokhoz hűen éjfél után alszok.

Egyszer csak eljön az, amikor már nincs lejjebb, és hirtelen újra a csúcson érzed magad. Azt átélni, és kiélni az igazi. Nincs is jobb, mint egész nap majd belepusztulni a fáradtságba és az éjszaka rövidke alvásban elgémberedett nyak sajgásába, de azért próbálni valami értékeset megtalálni egy pocsék napban – aztán egyszer csak robban a dolog, és két spontán szendvics után újra ott van a negyvenkét megavolt belső feszültség, az érzés, hogy élek és nem egy világító képernyő előtt vegetáló zombi banán vagyok – bár mekkora poén már, hogy matekon az egyik csoporttársam “beceneve” Banana… aztán még furcsán néztek ránk a körülöttünk ülők amikor Adinával majd belefulladtunk a nevetésbe az egyébként szédítően unalmas kocka-szókincs óra első percében – el tudjátok képzelni, milyen poén a komplex szám kanjijait tanulni, amik összességében talán már 70 vonás fölött vannak? (Nem számolgattam, de poén leírni és megtanulni úgy a kanjikat, hogy még a tanár is rossz vonássorrenddel írja – de még csak nem is hogy a tíz nullával megáldott gigászi szám rendkívül gyakran használt írásjelét (még magyarul se tudom, hogy hívják azt a számot, de japánul azért tudjam!), hanem már a tízezret!) Nem, nyilván. De legalább ma van foci, úgyhogy majd tényleg kimerülten fogok nekiülni este kaját főzni magamnak, miközben az elborult párbeszédeket próbálom megjegyezni – nameg a mai 20 új és nagyjából száz ismétlendő kanjit. Az IKE IKE pedig poén, ha nem japánul lenne, akkor a következő karaoke-éjszakán kikérném magamnak – így viszont reménytelen, még az Ajikan Flashbackjét se tudtam énekelni kanából, pedig annak még a szövegét is tudom nagyjából… Most pedig: foci!

A kedd meglepően rövidre sikerült (az órák szempontjából): csak a két japánóra volt, mert a társadalomismerethez “még nem tudunk eléggé japánul”, tesi pedig még nem volt (ha jól értettem). Ez azt jelenti, hogy nagyjából egykor már teljesen szabad és unalomteljes voltam. A megoldást végül a pingpongasztal és a mosás szolgáltatta, előbbi mellett jópár órát eltöltöttem – a mosás szerencsére csak bepakolás majd terigetés volt. Amikor aztán hulla fáradtan bezuhantam a zuhany alá, és még a hajmosást is lezavartam, Plamena tíz percen belül érkezett, hogy nem megyek-e beszélgetni, mert Rado unatkozik és be akar rúgni (nem sikerült neki). Ennek az lett a vége, hogy ötösben leültünk a kettes épület társalgójába, majd amikor a lányok elvonultak aludni, Radohoz, hogy végül három magasságában ágyba kerüljek (már véltem látni a világosságot a függöny túloldalán). Fura, de nem volt szokatlanul nehéz felkelni aztán fél nyolckor…

Egy kicsit hulla fáradt vagyok most… Kilenc körül értem haza (már lassan tizenegy van, ahogy ezt gépelem), mert a matekteszt után elmentünk telefont venni – végül is még nem vettem, de nem is bánom, mert így legalább a többiek tapasztalataiból tudunk majd tanulni. (Már el is kezdtük, mert néhányan vettek, és au-sat, mi meg Softbankben gondolkodtunk, merthogy az egymás között ingyenes, de nem olyan egyszerű az.) A matekteszt vicces volt. Már amikor az ösztöndíj felvételijére készültem is feltűnt, hogy a japánoknál olyan, hogy “szép szám”, nincs, ezért itt nem szabad meglepődni, ha valami “pluszminusz-három-plusz-gyöktizenhét-per-huszokilenc” jön ki egy másodfokú egyenlet megoldásának. A tesztben volt elég sok minden, “egyszerű” első-másodfokú függvény vázolásával kezdett, majd másodfokú egyenlőtlenség, trigonometria, logaritmusok, majd jött az “izgalmasabb” rész: határértékek, differenciálok és a végén még egy mátrix-inverzió. A határértékeket úgy csináltam, ahogy a józan eszem diktálta, mert már nagyjából két éve nem írtam le, hogy “lim”, aztán még a sinx deriváltjára is majdnem jól emlékeztem (-cosx-et írtam) (az e^x is csak a Bolyais matematikusok deriválós viccei miatt volt meg), a mátrix inverze meg sehogy se akart kijönni azzal a módszerrel, ami rémlett, úgyhogy egyenletrendszerrel oldottam meg (engem is meglepett, hogy működött).

Aztán regisztrálni kellett valami egyetemi rendszerbe, megvan a számlánk, bár bankkártyát még nem kaptunk hozzá, de ez már elég volt a többieknek, hogy ne bírják tovább telefon nélkül. El is indultunk, de aztán végül a mi szakaszunk (Plam, Teo, Esther és én) telefon nélkül tért vissza, csak közben még Chofuban bevásároltunk, élelmet. Amióta meg itthon vagyok, csak kanjikat tanultam – nem lenne nehéz, ha magyarul lenne. De néha épp csak az angol szót nem értem, aztán meg csodálkozok, hogy egy ismert és hétköznapi kanjit valami teljesen óangol szóval ír le…