Volt egy vicces kis jelenet a péntek éjszakámban, amikor a Nevada nevű helyi kocsma már bezárt (azaz valahol éjfél magasságában), és kezdtünk keresni egy jó kis helyet, ahol még elüldögélhetnénk végkimerülésig. Egy volt osztálytársam hirtelen felsikított a főtéren, hogy de át szeretne menni a szökőkúton. Aztán gyorsan eszébe jutott, hogy az bizony vizes, és ő nem akarna vizes lenni. Erre én, a hős kissé-részeg lovag felajánlottam, hogy akkor átviszem. Hátamon-nyakamban. Nagy nehezen felkapaszkodott és átvágtattunk a szökőkúton. Közben hallottam, hogy valakik kajabálnak nekünk oldalról, hogy “teszed le azonnal” meg “gyertek le onnan”, így már meg se lepődtem, hogy mihelyt a szökőkút túloldalán leugrottam a flaszterre, két drabális úriember rohant felénk. Az egyik nyakában ott lebegett nagy-büszkén a “rendőrség” felirattal kezdődő plecsni, és maradjunk annyiban, hogy nem volt a helyzet magaslatán. Szerencsétlen úgy be volt pánikolva, mintha legalábbis egy hidrogénbomba kioldója lett volna a kezemben. Maradjunk annyiban, hogy nem éppen a legszofisztikáltabban kezdett az igazoltatáshoz egy “mit képzelsz te magadról bazdmeg?!” és folytatta egy “azt hiszed, nagy legény vagy csak mert megittál két nagy meggyet?!” kérdéssel–csak hogy aztán a rideg józan kérdéssel szembesüljön, hogy “tulajdonképpen mi a probléma?”, amikor rájött, hogy lehet, nem is vagyok egy egy felestől tántorgó tizenkét éves emógéj. Szegény barátom csipogott egy elhaló “nem az ő hibája volt…”-ot a háttérben, de a legény szerencsére beérte egy igazoltatással. Nagyon bőszen kapta elő az elején a cébé-rádiót, annál nehezebb volt feltűnés nélkül elraknia, amikor kezdett zavarba jönni… Ezt az élményt most egy darabig nem fogom elfelejteni. És már tökéletesen értem, miért nincs semmi tekintélye itt a rendőrségnek.

Amíg hat körül elindulok a mostanság felkapott társasági találkozóhelyünk felé, The Gatheringet hallgatok és a Dűne Gyermekeit olvasom. Ez nem könyvtárból van — szülinapomra kaptam. Jó érzékkel rátapintottak szüleim, melyiket nem fogom tudni kikölcsönözni.

Változások szelét érzem. (Hú de költői.) Ma már nekilódult és elkezdett komolyan dolgozni — innentől kezdve pedig nincs megállás. Eddig csak tervezgettem azt az új életet, de most már semmi nem köt a régihez, úgyhogy nem leszek szívbajos belevágni. Előreláthatólag szó szerint is. Most olvastam Mefinél valamit, ami szintén azt mutatja, hogy nem lesz megállás, és végre belefogok azokba a régóta tervezett dolgokba. Sorban érkeznek, alig várom már!

Reggel szerencsére nem lettem annyira kimosott, mint amilyen lehettem volna. Este valami félelmetesen álmos voltam, ezért felkészültem, hogy reggel is visszahőkölnek majd a szembejövők – aztán ebből annyi lett, hogy villamossal mentem, mert egy cseppet késésben voltam, és reménykedtem, hogy talán így gyorsabb, mint gyalog. Hát nem az. Legalábbis nem annyival, hogy megérje.

Azért odaértem időben – cserébe viszont korábban jöttem el, a három órából az utolsót egy Collegium Budapest előadás kedvéért otthagytam (és mellesleg az utána jövő gyakorlaton is csak elméletben voltam jelen). Úgy érzem, megérte. Mondjuk nem lesz játék bepótolni a gyakorlatot, mert persze hogy most csapott bele a vén mosolygós halál a számelméletbe, az előadás viszont nem érdekel, mert egyrészt szóról szóra mondja el a tanár a saját könyvét, másrészt meg a komplex számokat gyakorlaton nagyjából egy hónapja kivégeztük már. Az előadásról (a Kampis-féléről) még fogok írni, ha nem is konkrétan arról, hogy milyen volt és milyen nem, hanem inkább magáról a témáról, mert voltak ott érdekes dolgok. Ugyan alig szólt arról, ami miatt odamentem, de így is nagyon megérte.

Az utóbbi napokban meg folyton három számot dúdolgatok, az Amorf Ördögök-féle Asztalos ufókat, vagy a Vad Fruttik sláger Sárga Zsiguliját vagy a Blink-182-től a Rollercoastert. Most meg, hogy elindítottam az UVERworld D-tecnoLife-ját, rájöttem, miért is figyel ez a zene a gépen.

Tegnap templomban voltam, és a nagymamám újságjában olvastam egy érdekes kis hírt. A címe ragadta meg a figyelmemet: a blogolók tízparancsolata. Aztán megkerestem neten is (persze megtaláltam), csak hogy megoszthassam veletek.

1. Ne helyezd a blogodat a tisztességed elé!
2. Ne tedd bálvánnyá a blogodat!
3. Ne használd a képernyő adta névtelenséget bűnre!
4. Megemlékezzél az ünnepnapról, a hét eme napján ne blogozz!
5. Tiszteld blogozó felebarátaidat jobban mint tenmagad, és ne tulajdoníts oktalan fontosságot a hibáiknak!
6. Mások becsületében, jó hírében vagy érzéseiben kárt ne tégy!
7. Ne használd a netet arra, hogy gondolatban házasságtörést kövess el vagy tűrj!
8. Ne lopd el felebarátod tartalmát!
9. Ne tégy blogger felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!
10. Ne kívánd felebarátod blogját! Elégedj meg a sajátoddal!

A negyedik miatt nem írtam tegnap, de ebből nem csinálok rendszert. Ráadásul a cikk, amit linkeltem, az “ünnepnap” helyett “szombatot” ír. A “blogozz” meg igen… újszerűen hatott a szememben. A jövőben inkább “blogolj” legyen, nem?