Mebarak egy bejegyzése késztetett ennek a megírására. Pontosabban az adta az utolsó löketet. Sokszor lehet olvasni, hogy így meg úgy nem szabad előítéletesnek lenni, hát még a nagyobb blogokon a kommentek között milyen gyakori összeütközési pont, hogy milyen alapon ítél meg valaki valakit, ha nem ismeri, csak úgy-ahogy.

Az egy dolog, ha valaki a való életben előítéletes. Azaz ha egy csöves dőlöngél felé, akkor nagy ívben kikerüli, nem várja meg szent emberhez méltó jámborsággal, hogy mit akar. Ha egy galeri hangoskodó cigánykölyök áll az út közepén, akkor más irányba fog menni, mert tudja, hogy ezek bele fognak kötni, akkor is ha ott sincs. (Ugye első sorban ennek a kisebbségnek van sok gondja az előítéletekkel, de csak nevetek, amikor azt mondják, hogy alaptalan.) Az előítéletekre márpedig szükség van, mert ezért nem vernek össze naponta, ez a tanulás első lépcsője. Az életben maradáshoz kell, hogy egy kicsit drasztikusabban fogalmazzak. Tehát ha te mint egyén neheztelsz a cigányokra (direkt nem írok romát, mert: a roma nevet a magyar cigányok, a romungrok elutasítják ezt az elnevezést, kikérik maguknak: ők cigányok, nem romák – persze a kevés és hangos oláh cigány ezzel nem törődik), vagy úgy egyáltalán valakikre, akkor azt meg tudom érteni, amennyiben ennek van valami alapja. Olyan ez, hogy ha egyszer megtámad egy falka kutya, akkor onnantól kezdve félsz a kutyáktól, mégsem fog senki elítélni idegenkedésed miatt. Ne tessék ezt most összekeverni azzal, ha valakik viszont üldözik a cigányokat. Ezt legalább annyira elítélendőnek tartom, mint azt, ha valaki hatalmi pozícióban van, és mégis előítéletes. Akinek hatalom van a kezében, az nem dönthet úgy, mint egyén, hanem mint az állam manifesztációja, ergo nem lehetnek egyéni típusú félelmei, amikor hatalmi döntéseket hoz.