Ma külsőt cseréltem az első kerekemen (nem volt semmi baja a réginek, csak úgy alakult, hogy lett egy új, és akkor már miért ne), ez okon vettem is egy 15-ös kulcsot (meg egy kávét, bár itt nem volt ok-okozati, csak egymásutániság-beli összefüggés) – egyébként volt tizenötös kulcsom, csak nem villás, és tegnap meg se bírtam mozdítani vele a kerék csavarait. A villáskulccsal se. Így hát elmentem a szervizbe, hogy ugyan mi van (mert ennyire azért tán csak nem vagyok puhány). Mint kiderült, de. Aztán már ment minden, mint a karikacsapás, ki is próbáltam, mentem egy olyan lejtőn 60 fölött, ahol egy bringás barátom szerint szinte lehetetlen (az elmúlt napokban amúgy már másodszor). Sajnos viszont holnap viszem szervizbe megint, nem a kerék miatt, hanem mert a pedálom annyira lötyög, hogy az valami félelmetes (és nem rég volt generálszervizen a kicsike), mint kiderült, valami belső gikszer miatt (nem igazán értettem a magyarázatot, őszintén szólva, nyilván ismernem kellett volna annak a résznek a felépítését hozzá), így vagy megpróbálom meghúzni, és elkövetem ezt nagyjából minden nap (ez reménytelen, tekintve, hogy a szervizes srác elmondása szerint ehhez kicsit bonyolultabb eszközök kellenek), vagy kicserélik nekem valami újabb-jobb-korszerűbbre (hozzáértők húzzák alá a megfelelőt – én nem tudom). Ami azt jelenti, hogy holnap viszem, otthagyom, aztán legkésőbb pénteken megyek érte (de inkább csütörtökön – nem szeretnék két napot kihagyni).
Élek ám
Egy kicsit – vagy épp hogy nagyon. Tegnap megvolt a matek emelt szóbeli, és szerencsém volt. Amikor odaértem tudtam meg egy volt osztálytársamtól, hogy nem egy az egyben ugyanazok a tételek vannak meg nekem (nem néztem ugyanis a tétellistát, csak megszereztem a tételeket), mint amikből majd ki fogtam volt húzni (van egyáltalán ilyen igealak? ha nincs, most teremtettem – pontos neo-régies nyelvtan később) , úgyhogy a várakozás rövid percei gyorsan teltek. Első voltam a névsorban, és bár nem elsőnek húztam tételt, elsőnek feleltem – a háromszögek nevezetes vonalaiból és köreiből. Azon kevesek egyike (a többi az analízis-tételek), amiket biztosan tudtam – igaz, ez nem jelenti, hogy jó is lett. Nem lett rossz… mosolyogtak, a hangulat jó volt, és nem bakiztam (nagyot). Alkalmazást mondjuk nem tudtam (olyan igazi gyakorlati alkalmazást) mondani, de kit érdekel. Engem akkor se, ha azon múlt.
Dumaszínház
Tegnap este (többek között) voltam a Frei Caféban Beliczai Balázs és Kovács András Péter Dumaszínház előadásán (ennyi nagybetűs szó sem sokszor fordul elő egy mondatban), és jelentem alássan, megvolt a maga haszna. Egyrészt abban a szűk két órában jót mulattunk – bár néhányszor úgy éreztem, a poén minősége nem érdemli a kapott tapsot, vagy éppen fordítva (nem a taps nem érdemli a poént, hanem csak egy – szerintem – nagyszerű poént nem dícsért agyon a közönség). Nagyjából abban a pillanatban, hogy kijöttem, éreztem már, milyen jelentős stílusalakító erő is ez… Legalábbis azóta észreveszem magamon, hogy az ő irányukba változik a beszédmódom, ahogy mesélek, ahogy írok. Amíg ott voltam, észrevettem, hogy néhány poén nagyon kiszámítható, és mégis a légkör miatt változatlanul szórakoztató – néha meg az volt az érzésem, hogy egy közbevetett fél mondattal sokkal többet is ki lehetett volna belőle hozni. Akkor nem tudom, hogy maradtam volna meg a széken, mert így is majd’ lefordultam róla. Eredetileg azért mentem el erre az előadásra (szigorúan nem olyan értelemben, ahogy annak nem szabadna felmerülnie), hogy tapasztalatból kritizálhassam a Dumaszínházat – annyira ugyanis nem voltam oda érte. És ez a tapasztalat bőven megérte. Jó szórakozás, és valóban úgy érzem, hogy most már tudok róla normális véleményt alkotni. Ez is az akart lenni.
Plurk
Van egy olyan dolog, ami a neten működik, jó, és nem twitter, se nem IRC. A helyes válasz (biztosan megjelöli?): Plurk (trükkös vagyok, és meghívós linket másoltam be, mert krisnás vagyok (nem) és kell a jó karma, mert nem akarok tevevégbél-baktériumként újjászületni – van egyáltalán reinkarnáció?). Ennek a “twitter-klónnak”, aminek sokan titulálják, vagy mit ne mondjak, degradálják ezt a remek kis szolgáltatást) megvan az a nagy előnye, hogy folyamatosan, de tényleg folyamatosan pörög ott az élet, főleg így az esti órákban. Nagyon sok ismerőst (persze főleg neteseket, a téridő-beli ismerőseimet még csak invitálom) találtam már meg, vagy találtak ők meg engem, így fél pillanatonként kell odanéznem a mindig nyitva lévő plurk-fülre, hogy hogy vajon kik, hogy s mit pörköltek legutóbb oda a rendszernek. És ahogy egyelőre elnézem, stabil, nem haldoklik, mint a twitter. Nekem valahogy sokkal emberközelibbnek tűnik, de hogy ne kelljen tovább ragoznom: egyszerűen szimpatikus. Főleg a fenti linken, de azért máshogy is meg lehet találni ott.
Szép
Szép: a Dream Theater The Spirit Carries On című száma egyszerűen szép… Valahányszor hallom, mélyen megragad, és ezt most nem csak úgy mondom, ahogy a politikusok dobálódznak mindenféle hangulatos kijelentésekkel, csak hogy javítsák a kampányesélyeiket – tényleg nagyon megrázó ez a szám. Különösen, ha eleve letört, sötétebb, cseppet depressziós a hangulat (amilyen szerencsére most nem), akkor – ugyan nem az a vidám szám – mégis erőt ad az a törhetetlen remény, ami kihallatszik belőle.
If I die tomorrow
Dream Theater: The Spirit Carries On
I’d be alright
Because I believe
That after were gone
The spirit carries on
Unalmas, tudom
Matek, matek, matek. Még szerencse, hogy a tételek nagy része olyan, hogy egyszer elolvasom, és tudom… Azért a körről talán nem olyan nehéz nagyon sok mindent elmondani, tekintve, hogy az egyik (ha nem a) legegyszerűbb és mégis legbonyolultabb geometriai alakzat. A “nehezebb” tételeknél, főleg az analízis dolgoknál azért már oda kell figyelni, bár ott se a tananyaggal van a probléma, hanem a felhasználási lehetőségekkel és a példákkal. Mert bevallom őszintén, én ugyan nem tudnék azonnal mondani egy gyakorlati alkalmazást az integrálszámításhoz. Biztos van, és biztos egyértelmű, csak még nem.
Eddig egyébként eszemben sem volt tanulni, reggel elmentem a leleteimmel az orvoshoz, úgyhogy most már kész van az orvosi igazolás a japán pályázathoz, meg bevittem a suliba az ajánlólevél-sablont, mert ajánlólevelet is kéne íratnom valakivel, valakikkel. Aztán körbesétáltam a blogszférán, és játszadoztam egy színösszeállítással, amiből majd valamikor lehet, hogy kinézet születik – már nagyon akarnék egy használható és szép barokkos vagy viktoriánus, barna-kopott, és mégis webkettes kinézetet csinálni, de még nem jött össze.
Később délután lehet, hogy megyek a mai Szerdatársaság összejövetelre, mert ahogy a műsorajánlóban vagy miben látom, a Szépírók Társaságának tagjaival lesz valami beszélgetés, ami pedig lehet, hogy érdekes lesz. Majd eldől.
Hozzáfok
Most pedig, jelentem alássan, hozzáfogok a matek szóbeli tételek megtanulásához. Jövő hétfőn üt be ugyan “csak” a krach, viszont nekem eszem ágában sincs nagyon megerőltetni magam – mondjuk így is az lesz belőle. Valamiért nem tudom komolyan venni ezt az érettségi mizériát, és már negyvenkétszer (az élet, a világmindenség meg minden!) megbántam, hogy emeltre jelentkeztem matekból. Most jöhet az a rész, hogy magadnak akartad, te döntésed volt et cætera, de inkább hagyjuk el, mert tudom én azt magamtól is.
Ma délután úgyis kiderülnek az írásbelik eredményei (a magyar és a töri legalábbis biztosan, a matekról nem tudok semmit), és így kiderül, mennyire kell komolyan vennem a tanulást a szóbelikre (sajnos a matekot mindenképp nagyon, mert megérzésem szerint pocsék lett az írásbelim), vagyis hogy mennyi szabad időm lesz az eljövendő három hétben. Amíg suliban leszek, átküldöm a lemezkarbantartót a C:-men, mert sír, hogy kevés a hely – pedig nem is (annyira).
(Valamit elfelejtettem.)
Nem tudsz olvasni? Vagy csak fiú vagy?
Olvastam egy cikket az Ars Technicán, ami a fiúk és a lányok iskolai teljesítményének eltérését vizsgálja. Itt két területre koncentrálnak (bár én még egyiket sem hallottam viccen kívül), éspedig hogy a) a fiúk miért teljesítenek jobban matematikából és b) a lányok miért olvasnak jobban. Nem is tudom, melyiket röhögjem ki előbb. Bár statisztikai alapon nyilván érvényes ez, végül is nem kevés diák munkáját értékelték ki, attól még az én tapasztalataim tizenkét év közoktatása után ennyire nem egyértelműek. Kezdem a b)-vel, mert az egy kicsit érdekesebb. Ugyanis én nem azt látom, hogy a lányok jobban olvasnának – én azt látom, hogy manapság senki nem tud olvasni. Se írni (de ez egy másik bejegyzés témája lesz, ha valami hasonló kirobbantja). Végzős osztályban félévkor egy pár oldalas szöveget (Thomas Mann volt azt hiszem) nem tudtak élvezetesen olvasni. Nem azt mondom, hogy profi színész szintjén adják elő, beleéléssel… De amikor az ember (legalább) tizenkét éve tud olvasni, akkor azért ne így. Hogy a tanár azt mondja, hogy ezt olvasd még egyszer. Hogy a szavaknak kétszer kell nekifutni. És még sorolhatnám. Nem mondom, hogy én olyan lazán ki tudnám elsőre, felolvasás közben mondani a tudomány bármely, oldalhosszú szakszavát, de itt nem erről van szó. Egyáltalán nem megy az olvasás.
Maped(ig)
Korán kellett sajnos kelnem, pedig utálok ilyet tenni. De őseim ragaszkodtak hozzá, hogy ha már ma megyek a kórházba, akkor menjek korán, hogy korán végezzek is (jó Isten, ennyi Korán (ráadásul most egy Isten), mi vagyok én, muzulmán térítő?). Ami végül be is jött, végeztem relatíve gyorsan, Máté evangéliumának csak az első hat-hét fejezetét tudtam elolvasni a Gideon-féle Bibliámból (ezt még Chicagoban kaptam, van egy másik angliából is). A japán ösztöndíjhoz kell ugyanis orvosi alkalmassági, amihez sajnos vérvétel is tartozik (a mellkasröntgen annyira nem volt megrázó). A vérvétel viszont külön kaland (mindig), ugyanis én azt nem bírom… (Örököltem, anyukám elmondása szerint tesóim se.) Amikor leültem a doktornénivel szemben (igen, direkt használok ilyen szavakat), rögtön közöltem vele, hogy ha esetleg elájulnék, majd kanalazzanak föl. Be is jött… Mihelyst leültem a váróban, dőltem is le a székről… Úgyhogy vagy tíz perccel tovább kellett ott maradnom (szegényekre jól ráhozhattam a frászt). Mondjuk legalább “álmodtam” közben.
Ehhez képest, ahogy hazaértem, fölszerelkeztem üres flakonokkal, és kitekertem Salgóra forrásvízért. Ami mondjuk egy laza 26 kilométer oda s vissza, átlagom se lett olyan rossz, a hegy meredekségéhez képest (20,5), a max pedig egyenesen kötelező (72,1). Matekra mondjuk elfeletettem így bemenni… Hoppá. Majd legközelebb…
Olyan jaó (sic)
Osztályfőnökünk (humorból és bizonyos mennyiségű alkoholos ital után) mondta mindig ilyen (adott helyzetben kifejezett mulatságos) kiejtéssel, hogy jaó. De most tényleg, sikerült ezt a napot eddig jól megcsinálnom, pedig nem is csináltam semmit. Csak mangát olvastam – megijedtem (ezt mondjuk mindig ly-al akarom írni), mert a Bleach úgy halad, mintha gyanúsan hamar vége akarna lenni. Ami mondjuk azt jelenti, hogy talán egy-két évig még húzza, de aztán meg bezár a bazár. Úgyhogy regisztráltam MangaShare-re, és elkezdtem mangát gyűjteni. Mostanáig a Kure-nai-ba fogtam bele, ami új, és újra elkezdtem a Suzumiyát, elejétől – az első kötet felénél tartok most. Délután még melózgatok, ha ahhoz lesz kedvem, vagy mangát olvasok, ha ahhoz, de most először is elmegyünk biliárdozni, mert az jó.
-
Recent Posts
Tags
ale anime art beer blog clojure code coffee deutsch emo english fansub fest filozófia food gaming gastrovale geek hegymász jlc kaja kubernetes kultúra language literature live magyar movie másnap politika rant sport suli szolgálati közlemény travel társadalom ubuntu university weather work zene 日本 日本語 百名山 軽音-
Recent Posts
Tags
ale anime art beer blog clojure code coffee deutsch emo english fansub fest filozófia food gaming gastrovale geek hegymász jlc kaja kubernetes kultúra language literature live magyar movie másnap politika rant sport suli szolgálati közlemény travel társadalom ubuntu university weather work zene 日本 日本語 百名山 軽音七大陸最高峰チャレンジ