Ma este elkezdtem harmonikára dalokat keresgélni, hogy ha már gitáron nem tudok gyakorolni itthon (eszközhiány), akkor legalább az eddig hanyagolt szájharmonikával fejlődjek. Teljesen véletlenül aztán megtaláltam a kulcsot. Van egy ilyen megfigyelésem, hogy rengeteg weboldal egyszerűen nem tűnik fel a keresőkben, akármennyire is hasznos a tartalma. Nem tudom, hogy mi az ok: nincsenek kereső-optimalizálva, ritka bennük az adott kulcsszó vagy mi – de ennek köszönhető, hogy a Google első oldalán (vagy egyáltalán) nagyon ritkán bukkannak fel tényleges hacker-oldalak, és ugyancsak ennek köszönhető, hogy nem találtam eddig elég (számú és eléggé használható) harmonika “kottát” a neten. Most megtört a jég, és gyors egymásutánban bukkantak fel egymás mögött az ilyenek. Úgyhogy most épp az Oh Susanna című dalt tanulom, amit már tanultam gitáron is. Aztán ahogy szüleim mellett játszottam, atyám jegyezte meg, hogy ennek ő (gyerekkorából) egy másik szövegét ismeri (Szlengblogon találtam):

Mexikói préri pusztán cowboy lovagol,
A seggében pávatoll és vígan így dalol:
“Szúr szúr szúr szúr a pávatoll…”
Kihúzza a seggéből és tovább lovagol.

A kávé érdekes. Ugyanis nem csak akkor hat, amikor elvárható, vagyis mire leér, felszívódik, eljut az agyamba satöbbi, hanem sokkal előbb is, rögtön miután megittam, pedig előtte csak egy tál görögsalátát ettem meg két zsömlével meg egy bögre kakaóval, tehát nem épp üres a gyomrom. De legalább így megvan már a szükséges lendület, hogy megírjak egy bejegyzést még úgy is, hogy közben orrot kell fújnom (küzdök a megfázás ellen, de egyelőre nem hagyja magát), amit pedig ki nem állhatok (persze meg lehet látni az orrfújásban is az élvezetet, amikor egy hosszabb “önmegtartóztatás” után kirobbanó erővel tűnik el az a vályogtégla tömörségű légútdugulás, és végre kapok levegőt). Hogy emészthetőbb témák felé evezzek (bár végül is a taknyot is meg lehet emészteni, amint azt a japán népesség túlontúl jól mutatja), és mivel a reggeli már volt, most jöhet a zene. Tegnap este ugyanis böngészgettem egy kicsit a last.fm-en (teljesen rá vagyok mostanában kattanva, egyik, ha nem a leglátogatottabb oldalam) és valahogy (ez a legjobb az egészben, hogy már azt se tudom, kinek (a profilján jártam) miért és hogy (határoztam el, hogy végre belehallgatok) találtam) belebotlottam a Coheed and Cambria nevű zenekarba, azóta az ő két legújabb albumukat hallgatom. Majd írok róla részletesebben is. Tegnap este meghallgattam a Radiohead Amnesiac kislemezét is, ha már megvan itthon (hogy honnan, nem tudom), és elsőre nem jött be. Másodikra se, de van rá esély. Egyébként pedig feltűnő, hogy az internetes jelenlét fontosságát még csak az igazán nagy popbandák érzik igazán. Elég csak megnézni a Coheed and Cambriát, ott vannak minden közösségi oldalon, hivatalosan feltöltött hallgatható zenékkel, videókkal. Így kell ezt.

Nemrég kipróbáltam egy last.fm-es kütyüt, ami kiszámolta, hogy melyik albumokat hallgattam legtöbbet. A többség annyira nem meglepő, mert tényleg rongyosra hallgattam őket, de hogy a Seven Tears album mit keres ott, már jobb kérdés. Nagyon nem rémlik, hogy azt is annyit hallgattam volna, mint a többit a listán… Persze egy (gondolom) egyszerű számoló-sorbarendező algoritmustól nem lehet elvárni, hogy tudja, melyik albumok a kedvenceim, nem is teszem. Inkább leírom ide. Magamnak se volt egyszerű kiválogatni a kedvenceket, főleg csak tizenhármat, hogy szinkronban legyen a másik “toplistával”. Tizenhatról tizenháromra nyesni volt az igazán nehéz. Ott estek ki olyanok, mint Neal Morse (One), régen vasárnap délutánjaim nélkülözhetetlen zenéje, a Blind Guardian (Nightfall in Middle-Earth), amiről elmondhatom, hogy azon nőttem fel (különösen nehéz volt levenni a listáról, mert épp a Time Stands Still szólt, és hát… a lényeg, majdnem átírtam az egész listát), és az Amorf Ördögök (Molylepke minibár), ami pedig az első “furcsa” zeném volt. Így maradt (véletlenszerű sorrendben)…