Igazából soha nem kérdeztem meg szüleimet, hogy hogy is kezdődött az egész és mi vagy hol romlott el, az a lényeg, hogy nagyon kiskölyök koromban egyszer csak a bal szemem beleszeretett az orromba. Annyira, hogy folyton azt nézte. Szó szerint. Úgyhogy műtét lett a vége, azt hiszem, akkor voltam életemben először és sokáig utoljára Esztergomban. (Csak remélem, hogy jól emlékszek, hogy ott volt.) De nem volt olyan egyszerű ám, hogy azt a rakoncátlan izmot egy finom lézersugárral megvágták – merthogy nem sikerült pontosra. Azt nem tudom, hogy a (jelenleg) nagyjából +6 dioptria is ennek köszönhető-e (gyanítom, hogy igen), de azt nem nehéz kitalálni, hogy emiatt áll máig is mindig érdekesen kifelé. Sokszor volt, hogy először találkoztam valakivel, és az illető bájosan visszakérdezett, hogy “rám nézel te?”, amire általában el kellett magyaráznom, hogy igen, csak a bal nem működik. Vagy legalábbis nem úgy és nem annyira, ahogy kéne. Mert olyan voltam kölyökkoromban, mint az Űrcowboyokban az egyik vénember: a táblát ugyan nem láttam, de a memóriám jó volt. Jobb szemmel (aminek semmi baja) kényelmesen végigolvastam, aztán amikor a bal került sorra, jött az emlékezet. Így aztán gimi-valahanyadikban közölték, hogy nekem már nem is kell szemüveg, jó az. Pár évig nem volt, de aztán rájöttem, hogy nem buli ez így, és inkább őszintén csináltam a tesztet – anno amikor a jogsimhoz kellett a vizsgálat. Hát az orvos arcát se felejtem el, amikor a bal szem résznél két sor után elhallgattam: “komolyan ennyi?!” Pedig szemüveggel fél méterről még tudok 16-18 pont méretű betűket olvasni. Szemüveg nélkül meg egyáltalán. Igen doktornő, ennyi.
Gyakorlati hátránya, hogy előfordul, hogy nem látok háromdében egy elvileg háromdés filmet a moziban – egyszerűen szét van csúszva a két kép, ha egyszerre nézek a két szememmel. Ez egy “normálisan” látónak gondolom elképzelhetetlen, de nekem a bal szemem nagyjából periferiális látás, és ezzel kész…
