Ma órák után nagy svunggal nekiindultunk Balázs-senpai kíséretében telefont venni – végül aztán mindent vettünk, csak telefont nem. Ugyanis az au-nál kezdtünk, Robival, és mondjuk úgy, hogy elhúzódott: szerintem három óra várakozással keveset mondtam. Utána még beálltunk a Softbankhez, de reménytelennek ítéltük, úgyhogy Adina-san meg én majd szombaton futunk még egy kört. Sikereset, nagyon remélem. Holnap este meg a TOFSIA-lányok szervezte welcome party-n fogok tengődni, remélem jobb lesz, mint ahogy Jacqui (egy amerikai lány) jósolta. De ha már beleéltem magam a vásárolgatásba, kaját vettem. A kenyerem úgyis elfogyott, úgyhogy azt, meg akkor már halat holnapra, meg citromot rá, meg olajat alá. Jó lesz. Persze rizzsel fogom enni. De a mai menü se volt rossz: délben a saját gyártású curry, most este meg beültünk egy helyre, ahol okonomiyaki-féléket ettünk. Izgalmas volt… A lényeg: az asztal közepe egy forró fémlap, amire kipakolsz különböző cuccokat, és sütsz belőle valamit, aztán megeszed. Nekünk volt tengeri-mindenfélés, rákos-sonkás-tojásos, kimcsis (ötletem sincs, hogy kéne ezt hivatalosan írni, valami koreai kaja) meg még egy fajta, ami most nem ugrik be. Nem mind okonomiyaki volt, de az elkészítés módja hasonló. A jövendőre tekintve pedig születtek tervek: egy onsen (forró fürdő) látogatás, még egy karaoke meg egy meccs a stadionban.

Ma kivételesen tanultam. Tegnap egész délután a tornacsarnokban éltem, hétfőn fociztam, vasárnap még nem volt mit, úgyhogy ma nekiültem, és tekintve, hogy holnap és holnapután előreláthatólag ismét nem sok időm lesz, ma tanultam. Írtam egy fél oldalas fogalmazást a családomról – lehetett volna több is, de nem gondoltam végig előre, aztán amikor feltűnt, hogy még ide-oda lehetne két-három sorokat beszúrni, már nem volt hangulatom újraírni az egészet, hagytam hát. Elsőre ez is megfelel. Piszokmód nehéz megállni, hogy ne szótárazzak mindenfélét agyba-főbe, de nem szabad, mert olyan marhaságokat tudok kihozni belőle, hogy csak na. (Ez mondjuk a magyar-japán szótár előnye, ott tényleg tudom, mit kaphatok, nem úgy, mint az angol-japánoknál.) A rendkívüli tanulós alkalmat megragadva megcsináltam egy fejezetnyi leendő házit is, meg elolvastam a “megtanulandó” párbeszédeket – eddig még egyet se tanultam meg, nem is igazán kell, csak minden nap az első órában párokban elő kell adni, arra meg elég az óra előtti öt perc. A kanjik is kezdenek valahogy jobban menni, a mai húsz új (a nem-óraiak) meglepően gyorsan meglett (szinte mindnek a 金 volt a gyöke). Még átnézem az óraiakat is, aztán hagyományokhoz hűen éjfél után alszok.

Egyszer csak eljön az, amikor már nincs lejjebb, és hirtelen újra a csúcson érzed magad. Azt átélni, és kiélni az igazi. Nincs is jobb, mint egész nap majd belepusztulni a fáradtságba és az éjszaka rövidke alvásban elgémberedett nyak sajgásába, de azért próbálni valami értékeset megtalálni egy pocsék napban – aztán egyszer csak robban a dolog, és két spontán szendvics után újra ott van a negyvenkét megavolt belső feszültség, az érzés, hogy élek és nem egy világító képernyő előtt vegetáló zombi banán vagyok – bár mekkora poén már, hogy matekon az egyik csoporttársam “beceneve” Banana… aztán még furcsán néztek ránk a körülöttünk ülők amikor Adinával majd belefulladtunk a nevetésbe az egyébként szédítően unalmas kocka-szókincs óra első percében – el tudjátok képzelni, milyen poén a komplex szám kanjijait tanulni, amik összességében talán már 70 vonás fölött vannak? (Nem számolgattam, de poén leírni és megtanulni úgy a kanjikat, hogy még a tanár is rossz vonássorrenddel írja – de még csak nem is hogy a tíz nullával megáldott gigászi szám rendkívül gyakran használt írásjelét (még magyarul se tudom, hogy hívják azt a számot, de japánul azért tudjam!), hanem már a tízezret!) Nem, nyilván. De legalább ma van foci, úgyhogy majd tényleg kimerülten fogok nekiülni este kaját főzni magamnak, miközben az elborult párbeszédeket próbálom megjegyezni – nameg a mai 20 új és nagyjából száz ismétlendő kanjit. Az IKE IKE pedig poén, ha nem japánul lenne, akkor a következő karaoke-éjszakán kikérném magamnak – így viszont reménytelen, még az Ajikan Flashbackjét se tudtam énekelni kanából, pedig annak még a szövegét is tudom nagyjából… Most pedig: foci!