Ma esett. Egyrészt az eső – mondjuk ez Salgótarjánban annyira még nem zavart, de most hogy visszatértem kis hazánk székesfővárosába, már igen, mert így este nem fogunk tudni a grundon focizni – másrészt megejtettünk egy szemészeti vizsgálatot. A doktorbácsinak elég érdekes stílusa volt, az a fajta (számomra) végtelenül irritáló, amibe mégse lehet sehogy belekötni – rémisztő volt, mintha csak a húsz évvel későbbi önmagamat láttam volna. Na persze szemész nem leszek, legfeljebb vak. A bal szememmel – mint mindenki őelőtte – jó ideig eljátszadozott, aztán végül csak sikerült hosszas kérdezgetések és beszélgetés árán megszülnie egy receptet: szemüveg (a balra csak hármas, mert hogy annál több eltérést (a jobbra nem kell semmi) “nem bír el az agy”). Nosztalgikus, és nem mondom, hogy nem örülök neki. Egy kis változás, még ha visszalépés is.

Holnap pedig belecsapok a lecsóba, reggel nyolckor a számítógépes alapismeretek zárthelyi dolgozattal kezdetét veszi a félévhez kötődő zúzás. Szerdán és csütörtökön a két gyilkos matektárgyból (lineáris algebra, diszkrét matek) lesz számonkérés, majd jövő kedden egy vizsga, szerda-péntek újabb zéhák… Aztán a rákövetkező kedden még egy programozós, de legalább az után már csak januárra marad két vizsga (a két matek). Na persze már ha túlélem a karácsonyt és (főleg) az újévet – bár még ez utóbbi megünneplésére nincs konkrét tervem.

Volt egy vicces kis jelenet a péntek éjszakámban, amikor a Nevada nevű helyi kocsma már bezárt (azaz valahol éjfél magasságában), és kezdtünk keresni egy jó kis helyet, ahol még elüldögélhetnénk végkimerülésig. Egy volt osztálytársam hirtelen felsikított a főtéren, hogy de át szeretne menni a szökőkúton. Aztán gyorsan eszébe jutott, hogy az bizony vizes, és ő nem akarna vizes lenni. Erre én, a hős kissé-részeg lovag felajánlottam, hogy akkor átviszem. Hátamon-nyakamban. Nagy nehezen felkapaszkodott és átvágtattunk a szökőkúton. Közben hallottam, hogy valakik kajabálnak nekünk oldalról, hogy “teszed le azonnal” meg “gyertek le onnan”, így már meg se lepődtem, hogy mihelyt a szökőkút túloldalán leugrottam a flaszterre, két drabális úriember rohant felénk. Az egyik nyakában ott lebegett nagy-büszkén a “rendőrség” felirattal kezdődő plecsni, és maradjunk annyiban, hogy nem volt a helyzet magaslatán. Szerencsétlen úgy be volt pánikolva, mintha legalábbis egy hidrogénbomba kioldója lett volna a kezemben. Maradjunk annyiban, hogy nem éppen a legszofisztikáltabban kezdett az igazoltatáshoz egy “mit képzelsz te magadról bazdmeg?!” és folytatta egy “azt hiszed, nagy legény vagy csak mert megittál két nagy meggyet?!” kérdéssel–csak hogy aztán a rideg józan kérdéssel szembesüljön, hogy “tulajdonképpen mi a probléma?”, amikor rájött, hogy lehet, nem is vagyok egy egy felestől tántorgó tizenkét éves emógéj. Szegény barátom csipogott egy elhaló “nem az ő hibája volt…”-ot a háttérben, de a legény szerencsére beérte egy igazoltatással. Nagyon bőszen kapta elő az elején a cébé-rádiót, annál nehezebb volt feltűnés nélkül elraknia, amikor kezdett zavarba jönni… Ezt az élményt most egy darabig nem fogom elfelejteni. És már tökéletesen értem, miért nincs semmi tekintélye itt a rendőrségnek.

Amíg hat körül elindulok a mostanság felkapott társasági találkozóhelyünk felé, The Gatheringet hallgatok és a Dűne Gyermekeit olvasom. Ez nem könyvtárból van — szülinapomra kaptam. Jó érzékkel rátapintottak szüleim, melyiket nem fogom tudni kikölcsönözni.

Változások szelét érzem. (Hú de költői.) Ma már nekilódult és elkezdett komolyan dolgozni — innentől kezdve pedig nincs megállás. Eddig csak tervezgettem azt az új életet, de most már semmi nem köt a régihez, úgyhogy nem leszek szívbajos belevágni. Előreláthatólag szó szerint is. Most olvastam Mefinél valamit, ami szintén azt mutatja, hogy nem lesz megállás, és végre belefogok azokba a régóta tervezett dolgokba. Sorban érkeznek, alig várom már!