Szombaton ahogy este mászkáltam Roppongiban, rámjött a… farkaséhség, és volt annyi szerencsém, hogy betértem a címben említett, egyébként ismeretlen nevű gyrososhoz (pardon, döner kebab), mielőtt elértem volna a kocsmanegyedet, ahol menthetetlenül fish-and-chipset ettem volna egy korsó Guinness mellett. Így viszont életem egyik legjobb gyrosát ettem. Az egy fős személyzet minden tagja töröknek tűnt, de erről nem tudok biztosat nyilatkozni, és tud angolul, ahogy az Roppongiban elvárható. Az Ayse példájából ugyan tudom, hogy ez még nem garancia semmire, ez esetben akár annak is lehet venni. A gyros nagy, ugyan fél pitába rakja, de így is akkora, mint az otthoniak. Nem sajnálja belőle a nyersanyagot, van saláta és hús is benne elég – ahhoz képest, hogy egész nap csak egy kukoricapehely reggelit ettem, két gyrosszal másnap délig teljesen jól elvoltam. Az íze is ott van a szeren, tíz ujjamat megnyaltam volna utána. Van többféle szósz, ahogy illik, csípősen meg nem csípősen is. És ami még jobb, hogy olcsó is mellé – akárhogy számolok, Roppongiban, ami egy nagyon jó környék, rengeteg szórakozóhellyel és kocsmával, hihetetlen számú külföldivel, tehát mondhatjuk, hogy Shibuya mellett talán az élet központja (Shinjukuról nem tudok nyilatkozni), ötszáz jen egy ekkora és ilyen minőségű gyrosért egyszerűen olcsó. Csak ajánlani tudom, ha valaki jár arra, mindenképp térjen be!

Anno még tavaly voltak gyrostesztelős blogger- és/vagy plörktalik (például a Wikingeres), de április óta az ilyeneknek részemről apróbb földrajzi akadályai vannak (majd’ tízezer kilométer, ahogy nézem Budapest és Tokió távolságát). Tegnap este Shibuyában aztán szembejött egy gyrosos, és nem tudtam nem venni magamnak egyet. A hely neve AYSEケバブ専門店, azaz Ayse kebab szaküzlet. Van még hova fejlődniük.

Ötszáz jenbe fájt egy gyros pitában, és jóval kevesebbet tudott, mint amit otthon megkapok feleennyiért. A méret stimmelt, de nem volt benne túl sok minden. Az alap saláta, rá egy marék hús, a szósz és kész. Vöröshagyma, több rétegben a hús, a zöldségek vagy a szósz – ilyesmi úgy tűnik nem fér bele a keretbe (bár úgy sejtem török volt ott az egyik manusz, legalábbis nagyon úgy festett). A szósz íze legalább a helyén volt, húst lehetett választani marha és csirke közül (persze hogy marha, ha már választhatok), és jó is volt, az egy gond mint írtam, hogy kevéske. Változatlanul tervbe van véve, hogy magamnak fogok csinálni itthon, csak macerás beszerezni az alapanyagokat meg főleg a húst megsütni.

“Mostanában nem írsz arról, miket eszel!” – kaptam meg szüleim legutóbbi emailjében. Pedig de. (A múltkor is írtam, milyen csípős volt a thai curry.) Tehát kajákról. Mostanában minden délben itthon, rizs plusz valami, instant curry vagy hasonló cucc (például a mai virágföld ízű 中華丼, kínai kaja). Ha nagyon nincs mit, akkor menzán összerakok egy hasonlót – csak azért így, mert az egyetemen még nem kezdődött el a tanítás, így csak az egyik menza van nyitva, ahol meg nincs normális leves, amit különben ennék ott. Reggeli többé-kevésbé mindig ugyanaz: egy szendvics, sonka-sajt-uborka-kecsöp, mellé paradicsom, ha van, joghurt, ha van, gyümölcslé meg egy kávé zárásként. Délután vagy az otthonról hozott islereket majszolom (igen, még van, beosztom) (valahol még bocicsoki is kéne legyen, de nem találom) vagy gyümölcsöket, néha teát is főzök egy bögrével. Vacsora meg ahogy jön, néha semmi (ha épp társasági élet van), vagy amit mások főznek és megkínálnak belőle, vagy ahogy jól esik, néhány gyümölcs (banán, barack, alma, narancs), ha úgy akkor ugyanaz, mint reggelire – az egyetlen kötelező este az a nagy bögre forró kakaó. Meg persze itthon mindig és állandóan a 3:1-es narancs-grapefruit keverékemet iszom, négy liter (egy doboz grapefruit, három narancs) két-három napig ha kitart. Szóval, ennyit az étkezésekről.

Nem is olyan rég egy blogot linkelt Gigi, ahol szóba került egy japán ínyencfalat, a nattó. Igazából nem tudom, miből van – a szokásos bab az egyik alapanyag, az fix, de valami más is kell bele, mert olyan irgalmatlanul büdös, hogy nagyon. (És ezt még a japánok is így érzik, úgyhogy.) A vicces az volt, hogy tegnap délben a menzán kikértem az e heti tésztás menüt (hetente egyszer eszek csak a menzán, akkor mindig valami tésztásat) (alap hiba, hogy nagy adagot), aztán amikor a többieknek csodálkoztam, hogy milyen undorítóan néz ki (nagyjából mintha egy zöld és egy barna takonylabdát dobtak volna a tészta tetejére), közölte LC nevű kínai kollégám, hogy az bizony nattó. Nekem annyira még kajával nem sokszor kellett küzdenem, igazság szerint csak a kelkáposztafőzelék okozott eddig ilyen megerőltetést – bár ehhez képest a káposzta finomság. Merthogy a nattónak nem csak a szaga és az állaga undorító, de az íze is teljesen olyan, mint a szaga. (Tudom hogy kajára nem illik azt mondani, hogy szaga van, de ennek igenis szaga van, és nem az Alvin albumára gondolok, mert az jó.) (Hasonlóan éltem át találkozásomat amúgy a “büdös sajtokkal” is, valahogy a számban is csak az orrfacsaró bűzét tudom érezni…) Nagyon bátraknak minimális mennyiség kipróbálását merem csak legálisnak nevezni – különben viszont már lehet, hogy büntetni kéne.

Ellenben a mai ebédem jó volt. A szokásos rizs-répa-borsó-kukorica (utóbbi három mirelit) kombóhoz sörben sült disznajhúsát sütöttem. Egy szelet hús, három deci (egy doboz) sör, két paradicsom nagyjából egésze (minusz a gyanús színű darabok), fokhagyma, zöldhagyma, ilyenek. Paprika, bors, oregano. Jó lett, bár szójaszósz nélkül azért igencsak keserű (elfőtt róla a sör mind), azzal viszont nagyon jó.