Ma befejeztem azt az Oscar Wilde kötetet, amiben többek között a Dorian Gray arcképe is volt. Pontosabban van.

A történetekről. Volt belőlük néhány: Dorian Gray arcképe, A boldog herceg, A canterville-i kísértet, Arthur Saville bűne, Az önzetlen barát, Az önző óriás, A halász és a lelke. Ha minden igaz, ennyi volt benne, bocs, ha kihagytam volna akár csak egyet is…

Sorban megyek akkor ezeken. A Dorian Gray arcképe Wilde egyetlen regénye. Nagyon egyedi és eredeti, rengeteg mély gondolattal és különleges életfilozófiákkal, nomeg azzal a balszerencsés csodával, ami a főhős Doriannal és az ő szépséges arcképével megesik. Ha valaki nagyon határozatlan még, csak óvatosan olvassa, mert lehet, olyan mérgező könyv lesz ez neki, mint Doriannak a középkor hírhedt embereinek almanachja. Nagyon sok különös és rémítő eszme győzködi igazáról a szereplőket és az olvasót, különösen Lord Henry szájából. Csak óvatosan, nekünk nincs senki, aki helyettünk viselje a lelkiismeretünket!

A Dorian Gray teszi ki a könyv felét, a másik felén osztozkodik a többi történet – ergo ezek sokkal rövidebbek. A canterville-i kísérteten kívül mindegyiknek nagyon mély mondanivalója van, amolyan tanmesék, ami nem is csoda, hiszen többségüket a fiainak írta Wilde. A canterville-i kísértet sokkal komikusabb, de ugyanakkor tragikus is (mint minden komédia), és megvan benne minden erkölcsi tanulság, de mégis sokkal kevésbé szembeötlő, mint a többi történetnél.

“A többi történetben” az emberi bűnöket és hibákat, az erkölcstelenséget és a gonoszságot, az önzést és az álszentséget mutatja be ijesztően valóságosan és félreérthetetlenül, legyen a főhős egy érzéktelen pézsmapatkány vagy egy önző óriás.

Nekem nagyon tetszettek, bár néhol (különösen a Dorian Gray-ben) elég nehezen emészthetően, töményen robbannak a nagy tanulságok, a kemény eszmék.

10/10

Mae govannen, mellon! Végül is megtaláltam az emlegetett quenya verset – igazság szerint dal, Galadriel énekli a Gyűrűk Ura első kötetének végén, a Búcsú Lórientől fejezetben. Fordítás is van a könyvben, nekem tetszik. Lássátok ti is, miről beszélek:

Ai! laurië lantar lassi súrinen!
Yéni unotimë ve rámar aldaron
yéni ve lintë yuldar vánier
mi oromardi lisse-miruvóreva
Andúnë pella Varda tellumar
nu luini yassen tintilar i eleni
ómaryo airetári-lírinen.
Si man yulma nin enquantuva?

An sí Tintalle Varda Oilossëo
ve fanyar máryar Elentári ortanë,
ar ilyë tier undulávë lumbulë,
ar sindaróriello caita mornië
i falmallinar imbe met, ar hísië
untúpa Calacirya miri oialë.

Sí vanwa ná, Rómello vanwa, Valimar!
Namárië! Nai hiruvalyë Valimar.
Nai elyë hiruva. Namárië!

Galadriel – Namárië

És itt a fordítás is:

Ó! hullik a szélben az aranylevél, s a hosszú évek száma végtelen, mint a fákon az ágaké! Úgy húznak el a hosszú évek, mint a fürge réti szél nyugatnál is nyugatabbra a büszke termen át, ahol a kék boltozaton a csillagok is megremegnek Varda szent és ünnepélyes életétől.

Most ki tölti újra a kupámat? Mert Varda, a Tűz szítója, s Csillagkirálynő az örökfehér hegyekből, fölemelte felhőkezét, minden ösvény homályba fulladt; s a szürke földről sötétség kúszik közibénk a tajtékos habokon, a Calacirya drágaköveit köd fedi örökkétig. A keletről jöttek most elveszítik Valimart!

Ég veletek! Ti talán meglelitek Valimart! Ég veletek!

Gyűrűk Ura I. kötet, Búcsú Lórientől

Namárië!

Mai délutánom – miután hazaértem angolóráról – abból állt, hogy E. T. A. Hoffmann Arany virágcserép című műve segítségével – hogy Vonnegutot idézzem – nyugati stílusú meditációt folytattam. Az olvasásnak ilyen jellegű elnevezése most éppen azért hat elég mulatságosnak számomra, mivel korábban a délután folyamán (és most is, ahogy ezt a bejegyzést írom) többször is japán buddhista meditációs mantra-kántálást hallgattam. Valahogy kellemes hallgatni. És mivel folyton ismétlődik, akárhányszor újraindíthatom, mégsem unom meg, nem kezd el nyugtalanítani vagy hasonlók. Majd egyszer podcast formájában meg is osztom veletek azt, amit most hallgatok.

De vissza a nyugati típusú meditációhoz, azaz az olvasáshoz. Az Arany virágcserép – bár többektől elég elmarasztaló kritikákat hallottam róla – számomra kifejezetten élvezetes olvasmány volt… És utána tényleg úgy éreztem magam, ahogy Hoffman megjósolta: kellemetlen visszatérni az élet egysíkúságába a drezdai (megjegyzés később) szalamadra dolgozószobájából, és kifejezetten szenvedés sekélyes evilági dolgokról fecsegni mindenkivel.

Na és akkor Drezda. Egy kicsit mellbevágott, hogy ennek a könyvnek is az a város a fő színtere, ahol Vonnegutot (akitől az utóbbi időben két életrajzi könyvet is olvastam) olyan meghatározó élményként érte a második világháborúban a szőnyegbombázás.

Ma estére még tervbe van véve a mantra néhány további alkalommal való újraindítása, és a Bánk Bán elolvasása. Ennyi is.

Ma estém drága Puskin bácsi Anyeginjének olvasásával telik. Már túl vagyok a felén, és eddig eléggé… hát hogy is mondjam, érdekes. Könnyebb olvasni, mint a Kalevalát, kb olyan, mint az Elveszett Paradicsom – persze nem a nyelvezete miatt, hanem a rengeteg utalás…

A történet még csak bontakozik, de néhány izgalmas – ugyanakkor eléggé hétköznapi vonást már fel lehet fedezni. Nagyvilági ifjú a főhős, aki a nagy buja életben egyszer csak mindent megunt, és elvonult a vidéki csöndbe, a nagybátyjától örökölt birtokára. Aztán jön a szerelem a hideg szívnek…

Most gyorsan megmosom a hajam (ami azért elég necces tevékenység), aztán folytatom. Még ma be akarom fejezni. Vagy holnap törifakton =).

Első kötetét olvasom. Véletlenül bukkantam rá tegnap a nagy könyvespolcon. Sajnos a második kötet látszólag nincs meg nekünk, de ez is elég lesz egy darabig. Így mostmár három könyvet olvasok párhuzamosan. Nem is rossz =).

Egynek ugye ottvan ez a kötet, nagyon tetszik eddig, bár nem rajongtam az ilyen jellegű könyvekért mostanáig…

Kettőnek Vonnegut Kékszakálla áll be a sorba, amiből még nem sokat olvastam, de az hozza az író megszokott színvonalát…

Harmadiknak meg ott van Milton Elveszett Paradicsoma, amit még mindig nem fejeztem be, még egy harmada hátravan a kicsikének. Változatlanul harmadik kedvenc könyvem.

Már megint nem írtam semmit két egész napon át… Mi volt erre az okom? Nagyjából ez annyiban merül ki, hogy semmi érdekes, említésre méltó nem történt.

Menjek bele részletesen? Tessék…

Olvastam rengeteget, Elveszett Paradicsomot főleg, de közben letudtam egy Agatha Christie-t (Bertram Szálló) meg egy Vonnegutot (Isten áldja, Dr. Kervokian), csináltam egy még nem publikus projectemhez 4 új kinézetet, alkottam egy Lilamon fanlisting kinézetet Yagaminak, dolgozok egy kinézeten egy másik digimonos oldalnak is… Dehát ez titeket nyilván nem érdekel. Az In Flames-mániám azóta se csengett le, folyton a Reroute to Remain-t hallgatom (ezen az albumon van a Free Fall és a Black and White is).

A Bertram Szálló őszintén szólva nem feltétlen nyerte el tetszésemet. Egyszerűen semmi tényleges nyomozás nem volt benne, hiányoztak belőle azok a remek logikai villanások, amik a Poirot, Miss Marple vagy Holmes történeteket különben annyira jellemezték. Szóval esélye sem lenne egy kiváló minősítésre, egy közepessel kénytelen lesz megelégedni…

A Vonnegut mű viszont frenetikus volt. Igaz, hogy kevesebb, mint egy óra alatt kivégeztem, de nagyon jó volt. Gondolkoztat, szórakoztat, tartalmas és mégis könnyed… Nehéz elmondani. El kell olvasni. Majd most nekifogok a Kékszakállnak is és azt is kivégzem gyorsan. Ha véletlen elgépeltem a címét, elnézést kérek, nem jegyeztem meg, hogy mi is az az örményes hangzású név (Kervokian rémlik de nem fix, hogy pontosan az az).

Ma befejeztem a Sofie világát. A végén összetalálkozunk néhány nagyon kemény filozófiai problémával, ami már-már a mátrix gondolataihoz közelít. Valahogy úgy kell elképzelni a könyvet, hogy az elején még épphogy csak becsöngettek, és a diáknak (jelen esetben az olvasónak) még könnyed, élvezetes a filozófiaóra, majd bekeményít a tanárbácsi, és mindent a fejünkbe tömköd, amit csak az emberi történelemben eddig előbukkanó filozófiai gondolatokkal kapcsolatban egy normális embernek tudnia kell. Ahogy közeledik az óra vége, és már a diák is belelendült az agykerekek mozgatásába, egyre keményebb és keményebb feladatokat is rásóz az olvasóra, és bizony ez adhat néhány álmatlan percet éjszaka, nomeg nyugtalan álmokat. Mindenesetre, ha valakiben van hajlandóság az olvasásra és a gondolkozásra, csak jól járhat vele, ha elolvassa.

Most, hogy ezt befejeztem, neki is fogtam a Kalevalának, amit már régebben félbehagytam. Meg kell hagyni, ez már nem “könnyű olvasmány”… Majd ha elolvastam, nyilatkozom bővebben.

Addig is, itt vannak a borítók (saját fotók)