Tag: magyar

Mai első, tegnapi utolsó

Értelmes címet nem igazán sikerült összehozni, és amúgy is napló. Aki látott engem online tegnap este, tudhatja, hogy nem éppen “időben” kerültem ágyba – valahogy négy óra körül. Azért tizenegy körül már sikerült kimászni az ágyból.

Első programként helyrepofoztam a feliratozós oldalamat – mivel már egymagam nem tervezek feliratokat kiadni, ha valamelyik csapatban az én fordításom jelenik meg, azt fogom csak oda linkelni (meg a Xros Wars esetében amíg a többiek méltóztatnak megcsinálni (most épp csupán két hónap csúszással) az ő részüket a feliratból, addig a nyers fordítást). Persze így már nem csak magyar feliratok lesznek, hanem angolok is.

Amúgy ha már feliratozás, akkor tegnap (naptárilag ugyan már ma) volt egy érdekes élményem. Egy illető rendszeresen panaszkodik, hogy adott feliratokban (amiket én ellenőrzök csak, nem fordítok) hagyjuk meg a japán eredeti kifejezéseket a magyar fordítás helyett. Egyik leggyakoribb példája az volt, hogy a Narutoban az Ero-sennint Hegyi Kéjencnek írjuk. (Ez a hivatalos fordítás.) Mint kiderült, ezzel az a baja, hogy nem érti a kéjenc szót. Az illető magyar középiskolás. Ez jelent valamit?


Baj van, baj

Pontosabban még nincs, és ha holnap délben jó híreket kapok, akkor nem is lesz, de ha nem, akkor meg ajjaj. A probléma gyökere az, hogy a jelenlegi kolimban csak egy évig lehet lakni, utána ki kell költözni.

Ugyanakkor viszont az egyetem kolija, ami mindenkinek nyitva áll, mégse annyira mindenkinek, inkább csak elsőéveseknek áll nyitva. Én meg már másodikos leszek, úgyhogy nagyon húzták a japánok a szájukat, amikor kérdeztem, hogy nem tudnék-e mégis valahogy bekerülni. Azt mondták, menjek vissza holnap, és megmondják. Ha be tudok kerülni, akkor sem lesz problémamentes a tavaszom, de legalább nem fog annyira sokba kerülni.

Ha viszont nem tudok bekerülni, és igazából erre készülök leginkább, akkor melót kell majd szereznem. Szóba jöhet sok minden, de a legesélyesebb, hogy különórákat tartanék japánoknak. Gondolom főleg angolból, de ha igény van rá, akár matekból is.

Mert a pénz az kelleni fog. Ahogy hallom, hogy mibe kerül albérletbe átköltözni, csak remélem, hogy lesz elég a zsebemben, hogy meg tudjam oldani. Nameg persze nem mindegy, hogy ötezer jen a lakbérem vagy harmincöt, ezért is kell majd valami meló.


Amúgy itthon

Egyébként aki esetleg még nem tudná, annak mondom, hogy lassan két hete itthon vagyok, és… Nagyjából ennyi. Találkoztam barátokkal, volt nagyobb találkozás meg csöndesebb találkozás, volt sokat ivós találkozás meg… ja, hogy másmilyen az még annyira nem, de ezen nem tervezünk sokat változtatni.

Volt rockkarácsony a volt STC-ben, jó volt, vad volt, volt, hogy vicces volt. Két volt osztálytársam bandája is fellépett, néztem csak, hogy már mindenkiből zenész lesz lassan. (Bezzeg külföldnek szánt magyar folk-metál még mindig nincs, de persze minek az, baj lenne, ha a Dalriada minőségét és stílusát népszerűsítenénk külföldön is.) Azóta is sajgok több helyen.

Meg volt karácsony, volt sok jó süti meg kaja meg forralt bor, meg persze az elkerülhetetlen herpderp bátyám részéről, ami nélkül nem is családi összejövetel a családi összejövetel… Erről jut eszembe, megdöbbentő, mennyire feszült mindenki. Nem csak a családban, úgy egyáltalán. Szinte látni a szikrákat az emberek körül, ahogy mindenki ideges, mindenkinek ezer gondja van, és mindenki csak az ezer gondját látja és folyton panaszkodik. Nyomasztó…

De azért csak “otthon édes otthon”.


Douwe Egberts Omnia

Valamelyik nap édesanyám azt kérte, hogy ha már annyit írok a mindenféle Starbucks kávékról, írjak ugyan valamit az ő kedvenc Omniájukról is. Nem könnyű, tekintve, hogy úgy nőttem fel, hogy szüleim naponta három csészét megittak belőle, plusz minden kávés sütibe is az ment, úgyhogy teljesen természetes nekem az illata.

Amit végül “tesztelek”, azt a csésze kávét nem én főztem, úgyhogy nem tudom, miből mennyi van benne (de hogy cukor és hasonféle kártevők nincsenek, az biztos). Az őrölt kávét azért megtaláltam a “szelencéjében”, meg is szimatoltam, lássuk, mit tud: édes, vastag illat, szinte érzem benne a rumot.

A kész kávé is hasonló, csak az ízénél már megjelenik egy olyan erő, hogy ha a nyelvem oldalához ér, azonnal összefut a nyál a számban. Igaz, maga az íze annyira nem karakteres, amennyire vártam volna. Cserébe az eszpresszó-féle főzésnek hála megvan a kávés keserűség és utána jobban belegondolva egy halvány édeskés utóíz.

Jó ez.


Bootolnék ha tudnék

Azt terveztem, hogy Wendy-re telepítek egy hordozhatónak szánt, titkosított Ubuntut (elvileg az alternatív telepítője tud ilyet), a laptopot pedig legyalulom és átküldök rajta egy TrueCryptet. Aztán bemásztam a laptop biosába, és láttam hogy lehet jelszót beállítani a bootoláshoz és a biosba belépéshez is. Beállítottam hát mindkettőnek, mindkettőnek ugyanazt (mivel csak egy olyan jelszavam van, ami nyolc karakterbe belefér és még használom is).

Elmentettem a beállításokat és újraindítottam. Amikor csipogott, beírtam a jelszót. Aztán néztem. Ugyanis ott virított egy szép “X”, jelezvén hogy hibás. Mondom mi a szösz. Beírtam újra, ismét. Aztán próbáltam lehetséges elgépeléseket is (bár nem hinném, hogy egymás után kétszer ugyanúgy elgépeltem volna, amikor meg kellett adni), változatlanul semmi.

Gondoltam oké, akkor üssük ki a fenébe. Belépnék a biosba, de ugyanúgy kérdezi a jelszót (mintha bootolni akarna). Természetesen a következő lépés az internet volt, utánanéztem, mi lehet alapértelmezett jelszó egy ilyen gépben, de amiket találtam, azok közül se illeszkedett egyik se.

Ha lenne egy megfelelő méretű csavarhúzóm, már persze szétszedtem volna és kikaptam volna a cmos elemét, de nincs csavarhúzóm, úgyhogy most nem igazán tudok vele mit csinálni.

Hogy teljes legyen az örömem, az Ubuntu telepítője se akarta azt csinálni, amit mondtam neki, úgyhogy feladtam.


A kerekedikek

Hála Maerlynnek, jöjjenek a kerek, ‘fordulós lejátszások last.fm-ről:

1: In Flames – The Quiet Place

10000: Dream Theater – The Test That Stumped Them All

20000: Rózsaszín Pitbull – Ne szívjál füvet

30000: Ayreon – Web of Lies

40000: Guns N’ Roses – Don’t damn me

50000: King’s X – Freedom

60000: Tankcsapda – Múlik

70000: Astral Projection – Nilaya

80000: Depresszió – Egy életen át

90000: Pain of Salvation – Road Salt

100000: Iron Maiden – Out of the Shadows


A rossz a rosszban

Tegnap este lefekvés előtt (miután kivégeztem (stílusosan fogalmazva) a Saya no Uta egyik befejezését) még utoljára megnéztem, hogy merre van az orosz konzulátus Oszakában, mikor van ügyfélfogadás, mennyi idő odaérni és hogy találom meg. Ezek közül egyedül a vízum-ügyintézési idő volt kellemes meglepetés, ugyanis a konzulátus weboldalán délután kettőtől négyig van hirdetve.

Fölkeltem hát reggel kényelmesen, megreggeliztem, összekészültem, majd a suliban kinyomtattam a Cory Doctorowtól a FTW-t (CC licenc rulez), persze a nyomtató nagy okosan ellenkező irányba nyomtatta a lapok két oldalát úgyhogy forgatni kell, de ez legyen a legnagyobb baj.

Persze esett az eső, de nem volt vészes, és a bolyhos hajam jól védi a fejemet tőle.

A vonatúton végig a FTW-t olvastam, és teljesen eseménytelenül megérkeztem Oszakába. Ártatlan bárány arckifejezés fel, ismét a hivatalos ár tíz százalékáért utaztam, mindegy. A metrónál aztán már jelentkeztek az első jelek, hogy ez a nap nem lesz tökéletes. Valaki ugyanis pont akkor ugrott a vonat elé, amikor én utaztam volna. De még itt se fogtam különösebben gyanút, hiszen öt percet kellett csak várni, bár az már fura volt, hogy az információs hölgyike szerint majd még Senri-Chuotól buszoznom is kell majd, amiről nem volt addig szó…


Társadalmi problémák, első rész, megoldástervezet

Magyarországon egy jelentős társadalmi probléma, hogy csökken a népesség. Ugyanakkor viszont a népszaporító tervezetek ellen mindenki azzal érvel (most nem leszek polkorrekt), hogy a cigányok úgyis tíz gyereket szülnek csak a családi pótlékért, mi lenne hát ha a kormány még próbálná is élénkíteni a szülői kedvet.

Mostanában a japánórákon is előjönnek hasonló témák, és érdekes hallani, hogy kínában úgy fékezik a további népességnövekedést, hogy eszméletlen “büntetést” szabnak ki azokra, akiknek egynél több gyerekük van. (Például az egyik kínai csaj meséli, hogy amikor ő megszületett, az 2000 yüanba került a családjának – ami most ugyan “csak” hatvanezer forint, de ez húsz éve volt.) Japánban meg pont ellentétes a helyzet, mert elöregedő társadalom, úgyhogy kevés a gyerek, úgy nagyon.

Arra gondoltam, hogy egy ilyesmi rendelet Magyarországon jót tenne: az első gyerekre kap a család valamennyi támogatást, a másodikra egy kicsit többet, a harmadikra a legtöbbet (ezzel biztosítva van a népességgyarapodás), majd a negyediktől kínai mintára egyre több “büntetés” és egyre kevesebb támogatás. Így ha valakinek van pénze rá, hogy tényleg eltartson és ruházzon nyolc gyereket, az meg fogja tudni tenni, akinek meg nincs, az megfontolja majd inkább, hogy beletegye-e az asszonyba vagy se.


Próba

Ugyan a fellépésnek a repülőm remek időzítésének köszönhetően lőttek, azért ma még az első próbán én szerepeltem. Reméltem csak, hogy menni fog mind a négy dal, de mentek. Nagyjából… A torkom mondjuk még most is kapar, de ez gondolom nem meglepő a számokat nézve (People = shit, Three nil, Before i forget, (sic)).

Ami inkább meglepett, hogy a helyemre beugró illető egy csaj. Úgy néz ki, hogy a másik karon van egy csaj, aki ilyen Arch Enemy stílusban tud hörögni – azt hiszem, itt a jövőben nagyon jó kapcsolatok fognak még kiépülni.


MDR-XD200

Ma ahogy jöttem haza ebédelni, a postaládámban várt az értesítő, hogy a futár meghozta az új fejhallgatómat (az előző, ami egy Sony MDR-XD100 volt, amit az után vettem, hogy az ugyanolyan fülesem eltört a Story of the Year pogóban, spontán kontaktos lett egy hete). Gyorsan vissza is hívtam, hogy ki tudná-e újra hozni egyig.

Egyig, mert a csütörtöki harmadik órámmal úgy vagyok, hogy ha nem lenne jelenléti ív, be se járnék, így is csak azért megyek be, hogy felírjam magam, aztán max hangerőre tekerem a zenét és olvasok vagy alszok, mert a tanárra csak ránézek, és olyan undorral keveredő dühroham tör rám, amilyet ritkán tapasztalok.

Szóval felhívtam a futárt, és tapasztalnom kellett, hogy Japánban is vannak olyan emberek, akik olyan hangerővel beszélnek a telefonba, mintha át akarnák kiabálni a távolságot. Nosztalgia.