Tag: magyar

Meglepetések

Pénteken volt életem első (és remélhetőleg nem utolsó) meglepetésbulija. A baráti társaságunk zúdult rá az egyik legjobb helyi kocsmára, ahol aztán zárásig elvoltunk – még a volt irodalomtanárunk is ott, ő is aláírta a pólót, amit ajándékba kaptam… Nagyon jó volt, egész este fülig ért nagyjából a szám, és ezzel ahogy néztem, mindenki más is így volt. Érdekes volt belegondolni, hogy akiktől ott elbúcsúztam, azokkal legközelebb ki tudja, mikor találkozok, ha egyáltalán…

Sokukkal viszont másnap este is találkoztam, kevésbé meglepetés, de buli, és én voltam (kivételesen) mögötte: koktélozás és fondü estétől hajnalig. Nagyon de nagyon jó volt. A fondü is működött gond nélkül, nem gyújtottuk föl a házat se a denaturált szesszel, ami alatta égett, se a mécsesekkel, amikkel a Föld órája alatt világítottunk… A koktélok is jó sokan voltak és jófélék, bár egy kicsit alternatív megvalósítással (vagyis nem egészen a hivatalos recept szerint): kanadai cider (whisky, sör, almalé, pirosarany), Cockney pezsgő (pezsgő, gin, citromlé, szörp), gin és keserű citrom (gin, citromlé, porcukor, tonik), Long Island (gin, whisky, rum, vodka, szörp és narancslé, kóla), Mojito (rum, citromlé, szénsavas víz, cukor, menta), Bloody Mary (vodka, paradicsomlé, citrom, kapor), szarvasölő (sör, kóla, sherry), szitakötő (gin, sör, gyömbér, citrom), kis hableány (sherry, pezsgő, szörp), atomtengeralattjáró (vodka, sör), bólé (bor, narancs, pezsgő) – az összfogyasztás egy üveg whisky, egy üveg gin, egy üveg rum, két üveg vodka, három üveg pezsgő, négy doboz sör. A házat alig bontottuk le, és senki nem itta betegre magát (legfeljebb hülyére). Aludni én nem aludtam (sokat), úgyhogy másnap már csak ezért is izgalmas lett volna – hát még a rendrakás!


Szerda

Valahogy nekem a szerdák már csak ilyen görbe napok maradnak (bár hasonló cipőben járnak a hétfők, keddek, péntekek és szombatok is – belegondolva, már csak a csütörtök és a vasárnap “szűz” úgy-ahogy). Múlt héten szerdán beugrottam az egyetemre elbúcsúzni meg este az utolsó spanyolórát letudni, de mind előtt kivillamosoztam-metróztam (szerencsére akkor épp járt a hármas) a Duna plázába cipőt venni. Ilyet se gyakran csinálok, csak hzsé említette plörkön, hogy jófajta cipőket vesztegetnek olcsóér’, nekem meg azért nem ártott volna, mert a teliegyes-Adidas kivételével nincs olyan csukám, ami épségben volna… A végeredmény egy Etnies lett, zöld fajta, minimál, csak épp képet nem találtam róla – bár ez nem meglepő, hiszen egyrészt “mintacipő” (ezért is került csak ötezerbe), másrészt meg nem is tudom a nevét, mert mire eszembe jutott, hogy meg kéne nézni, addigra már a bőrönd mélyén hevert (pakolás folyik, de erről majd). A búcsúzás nem úgy sikerült, ahogy képzeltem, de ezen még változtatunk, a spanyol jó lett nagyon, utána meg még hajnalig beszélgettünk-játszottunk a koliban, csak úgy, nameg spontán egy üveg vodka társaságában (igazán kíváncsi leszek a huszadik szülinapomon a szakéra, addig viszont valószínűleg alkoholmentesen fogok élni – Japánban húsz év az alkohol-dohány korhatár). Másnap meg rohantam a vízumomért a követségre… (Meg aztán kiköltöztem a koliból, poén volt annyi könyvet egy táskába bepakolni – de sikerült.)


Japán kaja, itthoni felvonás

Ma a japán követségen töltöttem elég sok időt, a Monbusho ösztöndíjas diákok szövetségének összejövetelén. Azzal kezdődött, hogy a nagykövet úr beszédet mondott, amiből nagyjából csak az “あの~”-kat és a hasonló bonyolultságú alapvető szavakat (meg a nyelvtani szerkezeteket, például a -て-s felsorolásokat és hasonlókat) értettem meg, de azért próbáltam nagyon értelmes fejet vágni. Szerencsére a folytatásban főleg magyarul folyt a szó. El is kellett mondanunk pár szóban, hogy kik vagyunk és miért-hogyan pályáztunk – izgalmas volt, amikor a hétből (hárman nem voltak ott) öten már előttem elmondták, amit akartak: japánul. Szerencsére még volt egy kollegina, aki nem vállalta a 日本語 bemutatkozást, így nem maradtam egyedül. Rengetegsokat beszélgettem nagyon jófej és segítőkész emberekkel, főleg magyarokkal (volt vagy bajtárs diákokkal) magyarul, vagy alkalmanként pár szót japánokkal japánul (az izgalmas része a dolognak). Az izgalmas azért csak az volt (és a beszélgetések mellett erre biztos emlékezni fogok), amikor annyi szusit és hasonlót hoztak be, hogy egy hadosztály jóllakott volna belőle. Kezdtem azzal, hogy egy tíz perc alatt megtanultam pálcikával enni (eddig ez kimaradt az életemből), majd folytattam egy igen vicces jelenettel: volt valami zöld szmötyi répakarikára placcsintva, de nem is kis adag, én meg (naiv) azt gondoltam, hogy biztos valami kísérő-édesség, és nagy bátran egyben bekaptam egy olyat. Na ha valaki már próbált evőkanálnyi tormát egyben megenni, az tudja, mit éltem át. A “zöld szmötyi” ugyanis wasabi volt… (Nem akarom tudni, milyen vörös lehetett akkor a fejem.) Maradandó. A szusik is nagyon finomak és/vagy érdekesek voltak, a műanyag fiolákban mellé adott szójaszósszal meg még egy másik ízvilág nyílt meg (azzal azért már a wasabi-malőr után óvatos voltam először), tehát az már biztos, hogy éhenhalni nem fogok japánban – legfeljebb csak szusin fogok élni öt évig…


Japán zene

Most olvastam suexID japán zenés írását, erre kommentnek kezdtem volna írni ezt a bejegyzést, de aztán rájöttem, hogy annak már sok, úgyhogy most itt.

Nekem a japán zene nem Gigivel, hanem az animékkel, első sorban a Digimonnal kezdődött. Utána meg már nem volt megállás. Emlékszem, amikor az A38-as Toy Dolls koncerten a kezembe nyomták az akkori Magyar Tarajt, mennyire érdekes volt egy japán punkzenekarról olvasni benne (azóta is csak egy-két (három) számot sikerült tőlük (a Samurai Attack-ről van szó) megtalálni). Az elindított valamit. Akkor kezdtem el japán zenéket keresgélni, gyűjteni.


Éhes gondolkodó

Kedden este persze nem gondolkodtam annyit, mint kellett volna, és iszom is a levét. Pontosabban bár innám. Maradjunk annyiban, hogy egy kicsit túlköltekeztem Kaukázuson (a Morrison’s 2-ben azért ez nem olyan nehéz, ahogy észrevettem), úgyhogy most vagy két lyukkal szűkebbre kéne vennem a derékszíjat – még szerencse, hogy ez az én övemmel nem megoldható, szerkezeti sajátosságok miatt. A lényeg, hogy elég kevés a kajám, de nem fogok azért éhen halni, és amúgy is jó önnevelő hatása van.

Az egyetemen pedig kiadták a második scriptnyelvek beadandó feladatot, ami engem ugyan nem érint, de a többieknek megcsinálom nagyon szívesen – ráadásul még gyakorlás is. A feladat, hogy szövegben kell megtalálni az email címeket. Maga a megtalálás gondolom nem lesz nehéz feladat reguláris kifejezésekkel, inkább vicces kérdés, hogy mit tekintünk email címnek. Ezzel már itt a blog fejlesztése közben is többször találkoztam, amikor például a kommentelők emailjét kéne ellenőrizni (validálni). Az email címek wiki igencsak bőbeszédűen tárgyalja a témát, és nagyon tág határokat szab (nyilván a szabvány alapján). Nem tudom, mit szólna egy ingyenes szolgáltató, ha én olyan szép címet akarnék regisztrálni… Valószínűleg a beadandóban amúgy a blogom ellenőrző-regexpjét fogom használni, már csak azért is, mert az kész van. (Egy szabvány-megfelelő regexp (bár a címkéket ki kell venni a címből előtte) nem egyszerű, lásd a linket.)


Nem akar összejönni

Én tudok valamit. Nagyon ritkán sikerül valamit nem elszúrnom, nem elfelejtenem és társaik. Most például nagy svunggal elindultam az esti busszal, ahelyett, hogy holnap jöttem volna egy délelőttivel – egy kicsit nem kicsit nyugodtabban. Most elég rohanós lett, mert délután az otthoni asztali gépre Windowst telepítettem (és büszke vagyok magamra, hogy nincs egy darab illegális program se rajta), és ez okozott némi nehézséget. Egy körül nekiálltam (addig egy duplarétegű dévédére (hogy meglepődtem, hogy tényleg viszi a laptop írója!) írtam ki animéket és hasonlókat), és hamarosan jött az első meglepetés. A telepítő partícionálójával legyalultam a régi maradvány Ubuntus partíciókat és a Win rendszerpartícióját, az üres helyre direkt lassú formázással pedig ment az új Win – na a gond ott jött, hogy az újraindítás után közölte, hogy lemezhiba, és ő nem hajlandó elindulni. Hurrá. Ráadásul még a cd meghajtó is vacakolt, és csak ötödjére volt hajlandó onnan bootolni. Végül úgy sikerült csak működésre bírni, hogy ami eddig master vinyó volt, átkötöttem slave-re és fordítva (röviden: csere). Aztán már ment minden rendesen, szerencséjére… De normálisan mindent befejezni nem volt időm a hatnegyvenes buszig, úgyhogy édesanyámra maradt az Office és a Skype, kíváncsi vagyok, boldogul-e majd vele…

Ráadásképp pont mielőtt felszálltam volna a buszra észrevettem, hogy a telefonom nincs nálam, és amikor egy mellettem álldogáló volt osztálytárs megcsörgette, kiderült, hogy ki van kapcsolva (legalábbis nem elérhető). Remélem csak, hogy otthon vagy a kocsiban kiesett a zsebemből és elmozdult a simkártya (le nem merült, az fix), nem pedig a parasztelosztóban lopták ki a zsebemből… Plusz még a fogkefémet is otthon hagytam, azt vennem kell.


Låt den rätte komma in

Ez a film már jó ideje várta, hogy megnézzem. Tegnap este aztán sorra került. És húha. Angolul Let the right one in címmel futott ez a svéd mű (egy könyv alapján készült), és sikere is volt, szerintem. Megérdemli, az biztos. Valahogy a magyar nyelvben az ilyenre kevés a szó. Ott van a “megrázó”, de az annyira nem ilyen. Ez olyan, mintha végigmenne rajtad egy két ökör húzta eke és a legmélyebb dolgokat forgatná föl… mélyenszántó akkor? Tőlem.

Mennyit szenved, akire a bátor legények hárman rászállnak az iskolában? Már tizenkét évesen? Milyen lehet ilyenkor a “nagy szerelem”? Pláne ha nem éppen hétköznapi dolgok folynak közben a háttérben, és erről tud is az érintett. És ha már normális nem lehet a szerelem, mennyit ér vajon meg? A válaszokat meg lásd a filmben.

A képi világ nagyon sötét, amikor meg nem, akkor szürke, és ez már megadja az alaphangulatot. A párbeszédek gondolom durvábbak a svéd eredetiben, mint az angol feliratban, de ha nem, akkor is furcsa ilyeneket az általában ártatlannak bemutatott tizenkét évesek szájából hallani. Lehetne akár nagy pofonnak is látni a felnőtteknek, hogy mégse kéne annyira alábecsülni a gyerekek világát. Ott se kolbászból van a kerítés (erre én is jól emlékszek). Esetleg véreshurkából, ha még nem lopta el azt is a helyi “adj öt forintot, hogy ne verjem be a fejed” nagylegény.

Nekem nagyon tetszett a Let the right one in (svéd eredeti: Låt den rätte komma in), és valószínűleg még többször is megnézem, ami már nagyon ritkán jut ki filmnek…


Az élet szép

Ma reggel (szánom) elfelejtettem fölkelni segíteni a többieknek pakolni a holnapi BoKonfra (Bolyai Konferencia), pontosabban már tegnap este Kafkaz után felejtettem el, amikor beállítottam az ébresztőmet. Így se aludtam azért sokkal tovább, mert tíz előtt el kellett rohannom az egyetemre, mert az Ipar utcai albérletbeli volt szobatársam megtalálta az XP telepítő cd-met ott (furcsa, hogy nem hiányzott eddig), ezek szerint elhagytam és fel se tűnt. Na de most már megvan, azóta reggeliztem is, sőt, még mostam is (nagy szó kérem, bár szobatársam (a jelenlegi) megjegyezte, hogy nem feltétlen jó ötlet radiátoron szárítani), azóta meg csak kotlok itt és blogolok, bár ez gondolom feltűnt. Ahogy jöttem haza és álltam a 103-as “Pázmány Péter sétány” megállójában a buszra várva, elhúzott előttem a rakpartra egy “hibaelhárítás” feliratú autó, de én ezt valamiért első pillantásra “bibliaelhárítás”-nak olvastam. Tessék ezt megmagyarázni.

Tegnap este németen pedig felfedeztük, hogy a jegyrendszer németül ugyanúgy van, mint a látszat-rendszer (ha jól írtam le, Scheinsysteme). Sokatmondó.


Kafkaz, Estike

Tegnap este az Estikében (az az Eötvös koli (jajjbocsánat, coli) pinceklubja) volt Kafkaz. Ez a Kaukázus-frontember Kardos-Horváth Jánosnak az “unplugged” szólóestje. Jó volt. Talán kevesen még emlékeztek, hogy a legutóbbi Kaukázus koncert után nyavalyogtam, hogy valami nem tetszik. Azóta se tudom egész pontosan, hogy mi a bajom a dologgal, de egy halvány sejtésem már van: egyszerűen nem illik a (bizonyos) dalok hangulatához, témájához, jellegéhez a bulihangulat. Az egyik kedvenc Kaukázus számom a “Jó, a rossz és a kreatív”, amikor magam hallgatom, nagyon megfog az egész, de mihelyt már a közönség énekli körülöttem (és tudom mocsok sznob állat vagyok, de a “közönség”-ről általában nincs túl jó véleményem), sekélyes, semmitmondó sablongyűjteménynek (ez meg egy alantas, alsókategóriás alliterációnak) tűnik csak. Talán ez zavar (tényleg nem tudom). Maga a zene tetszett, volt sok olyan szám, amit nem ismertem, volt sok, ami beismerten új és/vagy félkész – maradandó volt, ahogy egy hiba után azt mondja: “bazzeg ezt szombaton megtanulom”…


És még mindig

Még mindig magyarul írok, de ez holnap már változni fog. Az utóbbi időben láttam három filmet (és ez a szám csak növekedni fog), úgyhogy már lesznek nem ilyen gejl naplós bejegyzések is, valami (talán) érdekes. Ma egy órára akartam volna bemenni az egyetemre (a Tolkien-témájú előadásra), de persze elmaradt. Segáz, ott volt Ai (meg az ura), beszélgettünk egy kicsit aztán jöttem vissza a koliba. Tegnap még megtehettem, hogy a hétfői buliból hozott pizzát ebédeltem, de mára már csak egy szelet maradt, úgyhogy inkább az egyetem előtt beültem a Fehérvári úti vásárcsarnokba egy milánóira – meg kell hagyni, igen érdekes íze volt, de jóllaktam vele, az a lényeg. A délelőttöm azzal ment el, hogy mostam meg elrohantam a géppel a szervízbe, mert a szóköz gomb egyszer csak lehalt, én meg csak nem akartam azonnal szétkapni, végül is kitudja (szét kellett volna, valami retek (nem a növény, piszok) ment alá). És ma esett le, hogy mostantól már ismét 1024-es képernyőszélességre fogok optimalizálni, mert az “új” nem widescreen (az előző 1280 széles volt). Meg voltam kint focizni (atyám nagy örömére), a lábaim a három éves ronggyá szakadt dorkóban szintén ronggyá szakadtak, szinte minden részük fáj, de legalább jó volt. Terveztem, hogy ma még megnézem a Let the right one in-t, de nem tudom, tizenegykor nekifogjak-e még. Most megvacsorázom az utolsó pizzaszeletet és vagy a film, vagy egy könyv, mert már meg nem szakítom a három hete húzott csak-éjfél-után-megyek-aludni “hobbit” (amiből nyolc ugye egy hobbyte – nameg automatikus tárgyeset, vagy hogyishívják).