Már két éve, hogy szinte minden munkanap este kondiba járok. Sokszor kérdezik, hogy miért? Nem fogyni, épp ellenkezőleg. Ha nem terhelem rendszeresen magamat, nagyon rövid idő alatt 55 kilós pálcikaember lesz belőlem.

Különösebb cél nélkül fogtam neki, mondván “csak cingár ne legyek.” Valahol aztán beállt a súlyom 70 kiló köré, és mivel a tíz kiló, amit felszedtem, (főleg) nem háj lett, azóta különösebb cél nélkül csak arra figyeltem, hogy rosszabb ne legyen.

A hétvégén végre eljutottam a helyi konditerembe. Eddig is minden reggel eljártam futni, de mint a múltkor leírtam, a kondi már nem fért bele a hétköznapjaimba.

Még valamikor rég feledésbe merült gyerekkoromban esett meg, hogy jóatyám megunta, hogy a sport nekem azt jelenti, hogy Lara Croft ugrál helyettem a tévéképernyőn, és beprotezsált a helyi kölyökfocicsapatba.

Persze utáltam, mint valamit amit nagyon lehet utálni, jó se voltam benne, de azért a remek teljesítményem örömére rámragadt a sportember becenév.

Tegnap délután végül elvittem a bringámat egy tesztkörre. Egy kicsit máshogy sikerült, mint terveztem. Első körben elmentem felfújni a kerekeket, mert a kis pumpával, amit úti biztosítéknak vettem, ha esetleg defektet kapnék, elég macerás felfújni. Aztán keresztül a városon a városházára intézni ezt-azt. Az öt perces út során sok apró kényelmetlenséget megéreztem, többségüket szerencsére egy jól irányzott csavarhúzás megoldotta. Aztán úgy döntöttem, hogy megyek egy kisebb kört valamerre, az irányból végül is Dél-Hikone lett. Csak út közben (balszerencsémre?) megláttam egy közlekedési táblát, ami azt hirdette, hogy Oumi-Hachiman csak 25 kilométerre van, úgyhogy arra vettem az irányt.

Menet közben egyszer kiesett a bal pedálom (nem húztam meg külön előtte), ami csak azért volt igen kellemetlen, mert mivel eredetileg nem terveztem hosszabb utat, nem vittem magammal csavarkulcsokat, úgyhogy kézzel kellett visszahajtanom (szerencsére sikerült). Végül aztán csak az úton mentem, amelyikhez tavalyról annyi emlék kötődik (a magyarok, akikkel együtt voltunk az Isaki templomnál, gondolom felismerik). A városban aztán egy kombininél megálltam venni valami innivalót meg a fáradt olajat kiengedni, aztán irány haza. Igencsak elfáradtam azért, mire hazaértem – végül is egy éve nem ültem már biciklin.

Az út két óra 23 percbe tellett, 53,34 kilométert tettem meg, a max tempóm egy elég gyengécske 44,8km/h, az átlag meg pont a fele.

Amikor elmegyek kondiba és/vagy futni, amilyen hőség van, természetesen litereket izzadok ki magamból. Cserébe általában megyek bevásárolni utána, és ott veszek magamnak egy fél literes valamit pótlásképpen.

Ez a valami pedig minden esetben az Aquarius. Ez most irgalmatlanul reklámszagúan fog hangzani, de amiket próbáltam ilyen hasonló italokat, ez az egyetlen, ami ténylegesen oltja is a szomjat – a többitől csak még szomjasabb leszek. Főleg, amikor nap közben (értsd: úgy, hogy tüzesen süt le rám a nyári nap sugára) futok, utána úgy húzom le a fél litert, mint nosztalgikus otthoni kocsmázások során egy feles(eke)t.

Tavaly a Summer Sonicon még kezdő voltam és megvettem a Pocari Sweatet csillagászati áron, aztán egész nap szomjaztam tőle. Idén már jobb volt valamivel a helyzet, mert volt valami Ion Water nevű cucc is (bár szintén Pocari termék), aminek legalább olyan erős íze nem volt, így valamivel hatásosabban végezte a feladatát. (Bár cserébe csak a standok felénél árulták, úgyhogy inkább a jó öreg hagyományos vizet ittam, a saját kotyvalékom mellett.)