Nyelvészkedős bejegyzésünk következik. Ameddig csak vissza tudok emlékezni ilyen dolgokra, tudom hogy mindig figyeltem arra, hogy lehetőleg ne legyenek szóismétlések se a fogalmazásaimban, se a beszédemben. Mostanában például azt tudom nagyon nehezen megállni, hogy ne legyen minden második mondatomban benne a “kvázi” szó. Néha – két-három naponta egyszer – engedélyezem magamnak, de még ez is furcsán mutat számomra, mert úgy gondolnám, hogy ez a szó sokkal ritkábban fordul elő hétköznapi beszédben. (TTK-IK-n a “triviális” szó nem számít, azt nem szabad számolni.) Mert azért a való élet nem egy anime sorozat (mint pl a Suzumiya), hogy valaki minden mondatát azzal zárja, hogy “nyoron!” (ニョロン！)…
Ezért vicces mondjuk, amikor kedd reggel számítástechnika alapjai (számalap) előadáson a tanárúr minden második (néhány kritikus alkalommal, mint a múlt heti volt, minden egyes) mondatát egy “oké?” kérdéssel zár. Piszok frusztráló tud ám lenni másfél óra után – és ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy egyszerűen nem lehet igaz, hogy egy felnőtt ember ezt nem veszi észre.
Egy csoporttársam meg (akiről tudom, hogy olvassa ezt, de csakazértse fog kommentálni) szereti a “tehát igen” frázissal megerősíteni a kijelentéseit, vagy csak valami semmitmondó szóviccre ezzel rányomni a “pocsék” bélyeget – tény, hogy kíméletesebb, mint az igyekvő képébe mondani, hogy “ez most gáz volt, öregem”. Az viszont érdekes, hogy amikor megvitattam vele ezt a témát, akkor meglepve vette észre magán, hogy tényleg igaz. Azaz csak én figyelek így magamra?
