Hogy még három hét van a vizsgaidőszakomig, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy azért már javában a nyár közepe van. Elvileg. Otthon ilyenkor már régen fesztiválokra, nyaralni és bulizni járnék. Itt meg suliba, meg hetente párszor kondiba és futni, aztán kész a program. Mostantól ehhez jön a kemény tanulás, mert az elkövetkező három hétben össze kell hozni négy-öt beadandót, amik mindegyikére számolok egy-egy napot, plusz lesznek a vizsgák is, alig várom.
De hogy már így nyár van, az csak arról jut eszembe mindig, hogy fog a nap. Van egy olyan érzésem, hogy ha augusztusban nem utazok le Okinawára valahogy, akkor nem leszek olyan barna, mint szoktam (heló Azu-nyan), és gyanítom hogy a raszta se fakul annyira mint ahogy a hajam szőkült ki mindig. A lényeg, hogy amikor épp nem lóg az eső lába, amikor futok, akkor hét ágra süt a nap, és utólag csak azon lepődök meg, hogy le nem égtem még.
Aztán mindig emlékeztet valami, hogy azért nem Magyarországon vagyok. Például ahogy a pályára sétáltam, ott “sietett” az út közepén egy rémült teknős. Vagy ahogy ma mentem a városházára jelezni, hogy nincs igényem japán nyugdíjra, miután küldtek nagyjából kétszázötvenezer jennyi befizetendőt, a várárokban fél méteres halak napoztak tucatszámra a felszín közelében. Nem semmi látvány.
