Az utóbbi időben, amikor magyarra fordítok, gyakran belefutok olyan szavakba, amik egyszerűen nem léteznek a magyar nyelvben. Én pedig inkább kitalálok-összerakok valami megfelelő új szót, minthogy béna körülírást vagy idegen szót használjak. A legutóbbi például az ilyen könyveket jelölő térkönyv szó. Ahogy szétnéztem a neten, ez új.

Néha zavar a saját emlékezetem. Például most itt ülök a szobámban, kint tombol a nyár, nekem beadandót kéne írnom (és mindenképp megcsinálom még ma – ahol a “ma” a naptári mai déli ébredésemtől fogva tartó nagyjából folyamatos ébrenlétet takarja), az agyam pedig sorban hozza elő az emlékeket. Olyan furcsa, hogy nem rémlik, hogy régebben (értsd négy-öt évvel ezelőtt) is ennyit emlékeztem volna. Nem lett volna annyi mindenre?

Ott van egy kis tasak instant kávé a kávéfőző mellett, amiről eszembe jut, ahogy tavaly Okinawán a tájfun elől futva hogy kevertem magamnak a jeges instant kávékat a kombinikben. Erről eszembe jut az egész okinawai kaland aztán… Meg a kínai hajóút, amiről meg az egész kínai banzáj.

Vagy tök váratlanul eszembe jut, hogy tavaly a nyári szünetben nagyjából csak sportoltam, StarCraft 2-t játszottam és Stargate Atlantist néztem, ami már magában is megrázó, tekintve, hogy a Stargate címnek az Universe végével vége lett.

Vagy a még korábbi nyarak, a Nyírjes, a Balaton(ok), a mindenféle fesztiválok, az első igazi, amin valaha voltam, a wan2 meg annyi minden más…

Idén is tervezek emlékeket szerezni, például veszek egy országúti bringát, és eltekerek valamerre (lehetséges célpontok Hiroshima és Tokió), StarCraftozok megint sokat, idén is megyek a Summer Sonicra, lesznek klubos dolgok is biztos, talán még összejön egy amerikai út is szeptember elején… Majd meglátjuk.

Azért ha túllépek azon, hogy irgalmatlan meleg van, szívem szerint folyton félmeztelenül flangálnék (itthon úgy is teszek) és fél óránként zuhanyoznék, azért a nyárban vannak jó dolgok is.

Legfőképpen a nyári szünet. Azt már most elhatározom, hogy ha vége lesz a vizsgáimnak augusztus elején, onnantól kezdve minden nap kimegyek majd futni a napon, és egy hét alatt csokibarnára sülök. Addig nem ígérek inkább ilyeneket, mert egyrészt még nem múlt el a megfázásom, másrészt nem biztos, hogy bele fog férni az időkeretembe.

Meg aztán ott van a vízparti kikapcsolódás, ami lehet annyi, hogy a klubbal a tóparton grillezünk aztán egy-két óra múlva már a fél bagázs ruhában csapja a vizet, vagy lehet az, hogy Okinawán egy fehér fövenyes tengerparton süttetem magam és figyelem a felhők vonulását az óceán felett.

Továbbá tervezek venni egy országúti biciklit is már egy ideje, és ennek csak anyagi akadályai vannak (mintha az nem lenne elég). Ha meglesz, akkor pedig nekiindulok, és megyek valamerre, hogy merre, azt még nem tudom, de hogy sokat, az biztos.

És nem utolsó sorban vannak a nyári fesztiválok, ami ugyan nekem kimerül majd a Summer Sonicban, de aki megy másra is, érezze helyettem is jól magát.

Szeretek utazni. Csomag nélkül. Ha tehetném, egy táskán kívül, amiben van egy üveg víz meg némi olvasnivaló, semmit nem vinnék magammal. Több napos utazásoknál ez nyilván nem működik, de akkor is a cél, hogy egy hátizsák elég legyen (és általában elég szokott lenni). Ha meg mégsem elég, akkor legfeljebb egy sporttáska. Bőrönddel akkor utazok csak, ha feltétlen muszáj, és ha magam utazok, akkor általában nem az. Kivétel persze amikor megyek haza karácsonykor, mert akkor általában annyi cuccom van, amit sporttáskával a vállamon cipelni már kényelmetlen, plusz a kemény bőrönd jobban is bírja a strapát a hordárok gyengéd kezei között. Attól nem félek, hogy kifosztják, mert nem rakok a bőröndömbe semmit, amit érdemes lenne elvenni. Persze, ha valakinek kell az az üveg csipkelekvár, vagy esetleg életük álma megkóstolni nagymamám egy sütijét, az már más tészta, de szerencsére erre még nem volt példa.

A minapi furcsaság után (értsd, lefeküdtem korán aludni, aludtam is eleget, és mégis egész nap kómás voltam) ma kipróbáltam ismét, hogy lefeküdtem egykor, és micsoda meglepetés, ugyanaz: fél nyolckor magamtól felébredtem, bár azért háromnegyed tízig még mindig sikerült újra és újra visszaaludnom. Úgy tűnik, teljesen megszoktam, hogy hat órát alszok, és nem is pihenem ki magam jobban, ha többet. Cserébe álmodtam finomakat, például snowboardoztam, amiben az a furcsa, hogy azt még nem próbáltam, de a képzeletem pótolta a hiányosságokat.