Tegnap este befejeztem (hosszas vajúdás – ezt a szót fel kellett lapoznom az emháeszben (A magyar helyesírás szabályai – vajon direkt van két ly-os szó a címben?), és ráadásul elsőre, lapozás nélkül sikerült ott kinyitnom – után) Esterházy Péter igencsak hosszú művét, a Harmonia Cælestist (még nem jöttem rá, hogy kell a “æ”-t begépelni, így másolgatnom kell, így a továbbiakban lehet, hogy el fogom hagyni, maradjon csak a jó öreg “ae”). Idejét nem tudom, mikor kölcsönöztem ki a könyvtárból, de legalább háromszor meghosszabbítottam, ami pedig legalább három hónapot jelent. Megérte – ez már azon is meglátszik, ahogy, amilyen formában ez a bejegyzés születik. Utánzásra érdemes, bár nehezen követhető az a stílus, amiben a könyv íródott, különösen az első része. A második mintha egy cseppet konvencionálisabb lenne: van történet, követhetőbb mondatszerkezetek, kevesebb “édesapám”, és többségük azonos. Megmagyarázni nem tudom, de a Harmonia az utóbbi időben annyira meghatározó volt az olvasmányaimban, hogy már furcsa, ahogy ma délután nem azt, hanem Kiplingtől a Kimet folytattam. Kíváncsi vagyok, hogy majd a Javított kiadás vagy a Semmi művészet is megragad-e így. Szerintem akárkinek, akinek van mersze hozzá, érdemes hozzáfogni. Befejezni úgyis csak akkor tudja majd, ha komolyan gondolta – ez nem az a szombat esti ponyva (itt a ponyván van a hangsúly).

Írta James Joyce. Jó volt… A könyv Stephen Dedalusról szól. Aki olvasta szintén Joyce-tól az Ulyssest (én még csak az első néhány oldalt), az tudhatja, hogy ő abban is felbukkan, és a szerepe sem jelentéktelen. Sok helyütt úgy említik, mint Joyce alteregója a műveiben, és ez valószínűleg helytálló. Az Önarcképben az ő jellemfejlődését követhetjük nyomon, ahogy fiatalkorában rendi iskolába kerül (ne fogjatok meg a kérdéssel, hogy melyik szerzetesrend – most nagyon nincs ingerem fellapozni), elsüllyed a bűn mélységeiben (ez a rész nem mellékesen egy kevés ihletet adott a korábban említett novellámhoz), átéli a bűnbocsánat csodáját a kárhozattól való rettegés után, újra csalódik az egyházban és elkezdi saját, józan (és filozofikus) útját járni.

Ma délután a “Szerdatársaság” irodalmi délutánján voltam. A téma a vers volt, a vers maga – azaz hogy meddig is tart a vers, hol kezdődik a próza, mi teszi a verset verssé, mi egyáltalán a jó vers és miért. Főleg az avangárd szabad versre volt kihegyezve a dolog, ami nem is lepett meg, ami viszont sokkal inkább, hogy mennyire berögződött álláspontokat lehetett hallani, mennyire rugalmatlanul hallgatták mások véleményét és mennyire nem vettek át belőle semmit. Dacból?

Elhangzott, hogy mi kell a vershez: ritmus. Elhangzott, hogy a vers csak akkor lesz vers, ha jambusok meg trocheusok vannak benne – ahhoz képest nem egy “jó vers” hangzott el, amiben meggyőződésem, hogy legfeljebb véleltenül jelentek meg ezek a – szánom, de számomra ismeretlen ritmusú – verslábak. Amin jót mulattam, hogy a haikut a modern kor divatos nullájának tekintették, csak mert se rím, se ritmus nincs megkötve. Ezt olyan valakitől, aki a huszonegyedik század elején még mindig a Vörösmarty-féle versfogalmat tartja – bár Petőfitől is hangzott el valami nagyon “modern” mű. Különösen azon szórakoztam, hogy ezután egy olyan verset neveztek “jó versnek” és nagy művészetnek, ami a zenében nagyjából a Skinny Puppy.