俺は地図を眺めるの好き。東京だけでもいろいろな発見ができる。上井草あたりの隠れ遊歩道とか。多摩湖自転車道とか。地図に表記がない、ものすごく長いトンネルに消える武蔵野南線とか。幕張メッセでライブ行くたびに、武蔵野線の規模に圧倒される。それを追いながらその謎の線路に気づいた。
あまりうまく調べることすらできなくて、正解を見つけるまではかなり時間がかかった。鉄道好きな皆さんが記事とか解説いっぱい書いてくれてるおかげ。そんな長いトンネル憧れるけど、貨物専用で川崎地下鉄すら通してもらえなかったし、中から見ること… 実はできる。そしてとても案外なことに、わずか一週間前でもまだ指定席が取れた。GW中に乗れるなんて思いもしなかった。
You know how surprised I was when I got the email from the Clojure/north organizers telling me that our talk proposal was accepted? (Hint: a lot.) Turns out they’d been looking for talks that aren’t so much experimentation and theory, but more working through the mud of reality. We’ve got that.
Anno azért találtam ki, hogy Hong Kongba megyek az új évre, mert volt vagy húszezer lejáróban lévő mérföldem a törökökkel, és mivel eszemben sincs soha többé velük repülni, gondoltam, elhasználom mindet. Amiből végül nem lett semmi, mert a (különben kellemesen olcsó) repülő, amit találtam, “code share” járat volt (vagyis több légitársaság közösen üzemelteti), és ilyeneken nem lehet osztályt emelni utólag (amiről persze nekem senki nem szólt előre). Sebaj, majd legközelebb. A török mérföldekből meg rendeltem táskát-satöbbit szüleimnek, hogy legalább kárba ne vesszen.
Elvileg a tél közepe volt Hong Kongban, de ettől nekem még pólós idő volt. Kivéve talán új év éjszakáját, amikor azért a vállamra vetettem a pulcsimat. Helyiek párszor meg is jegyezték, hogy annyira azért talán nincs meleg (de igen).
けっこう何年も前に沖縄行ったことはあった。何も計画も予定も、泊まる所すら決めず完全自由バックパッカーとして行った。当時日本語もまだ通じるか通じないかレベルやったし、よくやったなと振り返って思ったりする。
今回はちょっと違う感じだった。まず行くの決めたのはまったくその瞬間の勢いで、ロックインからの帰り道のバスだった。その次の週は会社が3日間ほぼ皆夏休みとってたのでオフィス誰もいない見込み。そしてどうせ人いないならリモート、リモートするなら部屋に引きこもらなくてもいい、夏ならやっぱ海だぁ、ということで一週間沖縄でリモート作業してた。
Eleve izgalmasan hangzott, hogy én majd az isztambuli repülőtéren szilveszterezek – merthogy ez lett volna a terv.
Gyanakodnom kellett volna, hogy gondok lesznek, amikor a kék metrón sikerült pont egy olyan kocsit kifognom, amit két talajrészeg punk a tanyájának kiáltott ki, és mint olyat, becsülettel össze is hánytak (a metrót, nem engem). Ilyen izgalmakkal együtt is sikerült tarjáni indulásom után három órával a reptérre érni – ami mai viszonyok szerint tömegközlekedéssel azt hiszem, jónak számít (sajnos).
Rég volt már olyan, hogy gondom lett volna a szokásos karácsonyi utammal Magyarországra. Egyszer, még pár éve, nagyon csúnyán elszámoltam magam és majdnem Frankfurtban ragadtam, amikor kiderült, hogy az átszállásom igazából másik reptéren van. Most is én voltam a hibás, de ezt a légitársaságoknak nem kell tudniuk.
Az tudva lévő, hogy Japán egy szigetország, ergo vagy levegőből vagy vízen lehet megközelíteni. Tekintve, hogy hajóval még a relatíve közeli Kína is három napba telik (mint azt másfél éve megtapasztaltam), inkább favorizálnám a repülőket, pláne, ha mondjuk nem Kínáról, hanem Amerikáról lenne mondjuk szó.
Ezzel mindössze annyi a gond, hogy valami pofátlan, amit a mindenféle adókkal és járulékokkal művelnek. Most kaptam egy emailt, hogy így meg úgy, New York 10 ezer jenes repülőjegy, nagyon ajánlják. Mondom magamban, hogy ha tényleg annyiba is kerül, akkor ajánlani se kell, magamtól is megveszem, de persze nem olyan egyszerű a helyzet.
Closing in on Tokyo with my (not) extremely fast train i spent the last half an hour or so figuring out what i’ll do once i arrive. Ended up having a few beers in a nice english bar in Yokohama with Rado and a bulgarian senpai at whose place i crashed for the night. Next day i headed for Ikebukuro, got my hair cut and partially dyed green, then i walked around town, trying to find a certain russian sushi bar, or just see vending machines flying around, but i didn’t even see anyone wearing yellow scarves. Then i went to Odaiba, where i wanted to check one certain shop i’ve been to once, a long long time ago, but i forgot which station it was at, so i spent two hours walking around pointlessly and without any success. So i decided to head for Musashisakai, where i got enough cheese to (hopefully) last until winter (that Hanamasa is pretty much the only shop in this country where i know i can get reasonable amounts of cheese for a reasonable price), had a menma-don in a Sukiya, then had a coffee in Kichijoji and checked if the Aladdin bars were selling hookah or not (they weren’t), then off to Takadanobaba, where a japanese friend’s band were practicing.
