Tag: travel

Reptéri gyönyörök, második rész

Eleve izgalmasan hangzott, hogy én majd az isztambuli repülőtéren szilveszterezek – merthogy ez lett volna a terv.

Gyanakodnom kellett volna, hogy gondok lesznek, amikor a kék metrón sikerült pont egy olyan kocsit kifognom, amit két talajrészeg punk a tanyájának kiáltott ki, és mint olyat, becsülettel össze is hánytak (a metrót, nem engem). Ilyen izgalmakkal együtt is sikerült tarjáni indulásom után három órával a reptérre érni – ami mai viszonyok szerint tömegközlekedéssel azt hiszem, jónak számít (sajnos).


Reptéri kalandok

Rég volt már olyan, hogy gondom lett volna a szokásos karácsonyi utammal Magyarországra. Egyszer, még pár éve, nagyon csúnyán elszámoltam magam és majdnem Frankfurtban ragadtam, amikor kiderült, hogy az átszállásom igazából másik reptéren van. Most is én voltam a hibás, de ezt a légitársaságoknak nem kell tudniuk.


Repülés

Az tudva lévő, hogy Japán egy szigetország, ergo vagy levegőből vagy vízen lehet megközelíteni. Tekintve, hogy hajóval még a relatíve közeli Kína is három napba telik (mint azt másfél éve megtapasztaltam), inkább favorizálnám a repülőket, pláne, ha mondjuk nem Kínáról, hanem Amerikáról lenne mondjuk szó.

Ezzel mindössze annyi a gond, hogy valami pofátlan, amit a mindenféle adókkal és járulékokkal művelnek. Most kaptam egy emailt, hogy így meg úgy, New York 10 ezer jenes repülőjegy, nagyon ajánlják. Mondom magamban, hogy ha tényleg annyiba is kerül, akkor ajánlani se kell, magamtól is megveszem, de persze nem olyan egyszerű a helyzet.


In and from Tokyo

Closing in on Tokyo with my (not) extremely fast train i spent the last half an hour or so figuring out what i’ll do once i arrive. Ended up having a few beers in a nice english bar in Yokohama with Rado and a bulgarian senpai at whose place i crashed for the night. Next day i headed for Ikebukuro, got my hair cut and partially dyed green, then i walked around town, trying to find a certain russian sushi bar, or just see vending machines flying around, but i didn’t even see anyone wearing yellow scarves. Then i went to Odaiba, where i wanted to check one certain shop i’ve been to once, a long long time ago, but i forgot which station it was at, so i spent two hours walking around pointlessly and without any success. So i decided to head for Musashisakai, where i got enough cheese to (hopefully) last until winter (that Hanamasa is pretty much the only shop in this country where i know i can get reasonable amounts of cheese for a reasonable price), had a menma-don in a Sukiya, then had a coffee in Kichijoji and checked if the Aladdin bars were selling hookah or not (they weren’t), then off to Takadanobaba, where a japanese friend’s band were practicing.


Kína kettő

Shanghaiból érkezve a pekingi reptéren első dolgom volt egy netkávézót keresni, hogy hogy tudok eljutni a szállásomra – mert persze annyi eszem nem volt, hogy előre leírjam. A csaj nagyon nem akarta engedni, hogy ingyen megnézzem azt az egy oldalt, de aztán hosszas könyörgés után csak beadta a derekát (képletesen).

Úgyhogy fölpattantam a megfelelő buszra, majd a megfelelő helyen le. Viszont ott nagyon nem találtam a célhoz vivő buszt, se az alternatívaként említett metrót. De végül egy amerikai hárfással kettesben odataláltunk. A hely, a Red Lantern House egyszerűen tökéletes. Nagyon olcsó (a szállás, és ha öt napnál tovább maradsz, a kaja is), nagyon hangulatos, és általánosságban nagyon jó a társaság is. Főleg külföldiek, főleg európaiak szállnak meg ott, úgyhogy sok a közös téma és nagyon jókat lehet beszélgetni.


Kína egy

Még szeptember legelején voltam Kínában, de most esett csak úgy, hogy írjak is róla. A beszámolóm rövid lesz és összefoglaló jellegű, a képek mind ott vannak Facebookon.

Tehát az egész azzal kezdődött, hogy indulás előtti nap el kellett volna mennem a vízumomért – viszont előző este értem haza Okinawáról és karaokézni is voltunk, úgyhogy nem igazán sikerült időben fölkelnem. Így igazán izgalmas lett a másnap, mert nem csak annyi volt, hogy irány a kikötő (Oszaka), hanem előtte irány a kínai követség és úgy odaérni időben. Azért a kikötőben is voltak izgalmak, mert rosszul írták (természetesen) a nevemet a jegyre, úgyhogy nem akaródzott nekik annyira odaadni.

A hajóút odafelé teljesen eseménytelen volt. A kínaiak a hajón hangosak és undorítóak (két percenként lehetett hallani, hogy valaki egy tüdőrevaló turhát szív torokra és köp ki “valahova”), nem mellesleg pedig a hajó személyzete alig tudott kínain kívül bármilyen nyelven (tekintve hogy a hajón sok volt a japán és akadt nem kevés külföldi is, ez furcsa). Ettől függetlenül jól telt, olvastam (Little Brothert, Study in Emeraldot, Smoke and Mirrorst), csomóztam (pénztárcabiztosító zsinórt zsebesek ellen) és rengeteg zenét hallgattam.


Okinawa, hatodik nap

A hatodik napom indult azzal a kora reggeli ébresztővel, amiről már írtam. Azért reggel hétkor még nem volt hangulatom fölkelni, úgyhogy aludtam még pár órát. Aztán a Yoshikás “srác” (nem tudom, hívhatom-e srácnak, mert azt hiszem, közelebb volt a negyvenhez, mint a harminchoz, de művész és nagyon hippi) elfuvarozott a Kouri-szigetre, ahova az igazi trópusikék tenger fölött ível át egy híd.


Okinawa, day five

After i woke up at Yoshika, i again headed off for the Chiraumi park. The day before i didn’t see any of the water shows or the aquarium, but this day too my first priority was to make it to the beach. I wanted to enjoy it as much as possible in that day, because i had no way to be sure that i’ll have any more good weather. The view was spectacular…


Okinawa, day seven – hitchhiking adventures

My day before the last at Okinawa was very adventurous. I woke up very early in the morning, packed my stuff and hoped to cross the bridge before it gets closed because of the typhoon. Left a thank-you note on the table and headed out. It started raining as soon as i set foot on the bridge, but i didn’t mind much since i had no illusions about making it back to Naha dry. I just had to get to the bus stop nearby and hope i’d get connections all the way. But it was raining hard, so i decided to give a try for hitchhiking to the nearest bus stop. Luckily enough, soon two surfer guys picked me up, and offered a ride not just to the next stop but all the way to Nago (where i had to change on the way to Motobu). In Nago i walked to the bus station (on the way making my usual ice coffee out of Via and having two onigiri for brunch (which, apparently, is a recognized english word)). This town seemed so… abandoned. I mean, there were people everywhere, but the overall impression was that it’s a dying town.


Okinawa, negyedik nap

A negyedik napom először is halovány másnapossággal indult, ami az előző estét tekintve annyira talán nem meglepő. Kijelentkeztem a szállóból és nekiindultam északra. Busszal. A buszpályaudvar felé út közben kiszúrtam egy információs pontot turistáknak, szereztem térképet meg egy japán srácot, aki hősiesen elbaktatott velem a McDonald’sba reggelizni aztán a buszhoz is. Azóta se tudom, mi vezette, de jót beszélgettünk.

A buszút Nahából Nagoba beletelt vagy három órába, aminek a javát végigaludtam, a maradékban pedig küzdöttem a hányingerrel. Sikerült gond nélkül odaérni, de ezzel az útnak még sehol nem volt vége. A célpont ugyanis a Chiraumi park volt, ami egyrészt egy akvárium, másrészt botanikus kert, harmadrészt szép fövenyes partja van. A nagoi buszpályaudvarom vártam vagy egy órát, ami közben rádöbbentem, hogy a japán stílusú vécének megvan az a nagy előnye, hogy nem kell ráülni, ergo hozzáérni – mert egy vidéki japán állomási vécé nem sokkal jobb, mint egy magyar… Még egy óra busz után megérkeztem a célhoz.

Kép erről a részről azért nincs, mert út közben (természetesen) lemerült a telefonom, úgyhogy nem tudtam fotózni se – se mást…