Shanghaiból érkezve a pekingi reptéren első dolgom volt egy netkávézót keresni, hogy hogy tudok eljutni a szállásomra – mert persze annyi eszem nem volt, hogy előre leírjam. A csaj nagyon nem akarta engedni, hogy ingyen megnézzem azt az egy oldalt, de aztán hosszas könyörgés után csak beadta a derekát (képletesen).

Úgyhogy fölpattantam a megfelelő buszra, majd a megfelelő helyen le. Viszont ott nagyon nem találtam a célhoz vivő buszt, se az alternatívaként említett metrót. De végül egy amerikai hárfással kettesben odataláltunk. A hely, a Red Lantern House egyszerűen tökéletes. Nagyon olcsó (a szállás, és ha öt napnál tovább maradsz, a kaja is), nagyon hangulatos, és általánosságban nagyon jó a társaság is. Főleg külföldiek, főleg európaiak szállnak meg ott, úgyhogy sok a közös téma és nagyon jókat lehet beszélgetni.

Még szeptember legelején voltam Kínában, de most esett csak úgy, hogy írjak is róla. A beszámolóm rövid lesz és összefoglaló jellegű, a képek mind ott vannak Facebookon.

Tehát az egész azzal kezdődött, hogy indulás előtti nap el kellett volna mennem a vízumomért – viszont előző este értem haza Okinawáról és karaokézni is voltunk, úgyhogy nem igazán sikerült időben fölkelnem. Így igazán izgalmas lett a másnap, mert nem csak annyi volt, hogy irány a kikötő (Oszaka), hanem előtte irány a kínai követség és úgy odaérni időben. Azért a kikötőben is voltak izgalmak, mert rosszul írták (természetesen) a nevemet a jegyre, úgyhogy nem akaródzott nekik annyira odaadni.

A hajóút odafelé teljesen eseménytelen volt. A kínaiak a hajón hangosak és undorítóak (két percenként lehetett hallani, hogy valaki egy tüdőrevaló turhát szív torokra és köp ki “valahova”), nem mellesleg pedig a hajó személyzete alig tudott kínain kívül bármilyen nyelven (tekintve hogy a hajón sok volt a japán és akadt nem kevés külföldi is, ez furcsa). Ettől függetlenül jól telt, olvastam (Little Brothert, Study in Emeraldot, Smoke and Mirrorst), csomóztam (pénztárcabiztosító zsinórt zsebesek ellen) és rengeteg zenét hallgattam.

A negyedik napom először is halovány másnapossággal indult, ami az előző estét tekintve annyira talán nem meglepő. Kijelentkeztem a szállóból és nekiindultam északra. Busszal. A buszpályaudvar felé út közben kiszúrtam egy információs pontot turistáknak, szereztem térképet meg egy japán srácot, aki hősiesen elbaktatott velem a McDonald’sba reggelizni aztán a buszhoz is. Azóta se tudom, mi vezette, de jót beszélgettünk.

A buszút Nahából Nagoba beletelt vagy három órába, aminek a javát végigaludtam, a maradékban pedig küzdöttem a hányingerrel. Sikerült gond nélkül odaérni, de ezzel az útnak még sehol nem volt vége. A célpont ugyanis a Chiraumi park volt, ami egyrészt egy akvárium, másrészt botanikus kert, harmadrészt szép fövenyes partja van. A nagoi buszpályaudvarom vártam vagy egy órát, ami közben rádöbbentem, hogy a japán stílusú vécének megvan az a nagy előnye, hogy nem kell ráülni, ergo hozzáérni – mert egy vidéki japán állomási vécé nem sokkal jobb, mint egy magyar… Még egy óra busz után megérkeztem a célhoz.

Kép erről a részről azért nincs, mert út közben (természetesen) lemerült a telefonom, úgyhogy nem tudtam fotózni se – se mást…

Úgy döntöttem, hogy a harmadik napot nem a Nami-no-ue bícsen töltöm, hanem egy kicsit “várost” nézek. Nem annyira a várost, mert addigra szerintem már Naha javát láttam, hanem az egysínű egyik végállomásánál lévő Shuri várat. Anno annak idején ez volt a ryukyui királyság központja, és érezhetően több köze van az egész épületegyüttesnek a kínai hangulathoz mint a japánhoz.