I had fond memories of Homeworld 2 from my childhood. Mostly along the lines of “it was pretty,” but fond nonetheless. (I must’ve not played the campaign then…) The remastered edition lived up to my expectations regarding the visuals. The various colorful areas of space with occasional clouds of dust and massive runs of massive things, with my massive (though tiny in comparison) Mothership cruising comfortably are a rich source of pretty screenshots.
The first time I spent nights in the mountains was back in 2018, when I hiked from Mt Kobushi all the way to Mt Mizugaki. At that point I was staying in mountain huts, so I didn’t need a sleeping bag or mat. I think my first time sleeping in a tent in the wild was actually in the foothills of Elbrus in 2019 (not counting sleeping in a tent during summer festivals back in Hungary). Then it was even later, the summer of 2020 that I first stayed in my own tent during a multi-day trip. It was soon after that I actually hiked up a mountain, Mt Kai-koma to stay in a tent at altitude.
Rich Hickey will tell you that breaking changes are horrible and versioning is stupid. The idea is nice. No breaking changes, ever. You get the API design of whatever you’re building perfectly at the first try. Oh wait. Obviously no one can do that, and no one could ever do that.
The question then becomes just how long exactly are you willing to carry the dead weight of code you don’t really want to carry anymore. Or rather even, how long exactly are you able to pay the costs of maintaining a possibly very problematic old API design.
Ma elértem odáig a régi blogbejegyzések importálásával, amikor Japánba érkeztem. (Nem tegnap volt.) Nagyon nosztalgikus olvasni, ahogy megyek megvenni az első biciklimet (a nyáron pont újult megint a “verda”, ismét megpróbálkozok egy országútival) és olyan kanjikat tanulok, amiket most se tudnék leírni (kézzel) vagy akár önmagában kiolvasni. Kézzel eleve szinte soha nem kell írni (hacsak nem jegyzetelsz valamit magadnak), kb csak leveleket címezni vagy megadni a címemet, amikor bejelentkezek egy hegyi menedékházba. A te-alakok dala akkor csak vicces volt, azóta nosztalgia (és érdekes elmesélni anyanyelvű japánoknak). Az meg kifejezetten meglepett, hogy a JLC-ben milyen szorgalmas voltam. Azt hiszem, ez utána az egyetemi évek alatt változott meg. Felmerült, hogy elugrok arra a környékre nosztalgia-turistáskodni, de ezt az ingert gyorsan kioltotta az útvonaltervező javaslata (a sok átszállás). Amikor legutóbb arra jártam (így belegondolva úgy négy-öt éve legalább), még a Sankichi is nyitva volt, bár azóta úgy tűnik már máshova költözött minden TUFS-os diák kedvenc bentósa. Esetleg majd a legközelebbi öregdiák-találkozóra, talán jövőre ha itt leszek még akkor (idén a korona miatt online).
Sikerült jó hosszú napot csinálnom magamnak. A szikla/falmászós bagázzsal mentünk (sokadjára) mászni a mitakei folyópartra. Egy egész kis könyvnyi, sokféle nehézségű probléma van a folyóparton. Mivel közigazgatásilag ez még Tokió, ráadásul ha jár a Holiday Rapid, akkor átszállás nélkül ida lehet a belvárosból jutni, nagyon népszerű (úgy általában kirándulóhelyként is). A sziklákat (a rücskös és fájdalmas Mizugaki-beliekkel ellentétben) itt a folyó relatíve simára csiszolta az évek alatt, így bár nem tépi véresre a bőrt, cserébe csúszik.
Na ez is egy fura menet volt. Kedden este össze-vissza nézelődtem a Google Mapsen, és valahogy kis szülőföldem környékén kötöttem ki. Ekkor ugrott be, hogy dehát a barátaimmal egyszer elbicikliztünk Tarjánból a Gyarmati Nyírjesbe bulizni, aztán visszafelé vonattal jöttünk. A részletek már nincsenek meg, ellenben az akkori blogbejegyzésem (már) megvan. De ez persze nem volt ilyen egyszerű.
Anno 2014 elején elszállt a saját készítésű blogmotorom, ami 2007 óta hajtotta a kicsikét. Adatbázis backupom persze van, de a feltöltött képek többsége már jó eséllyel soha nem kerül elő (esetleg, ha a Wayback Machine megőrizte) – nem (csak) saját hibából: többször a szolgáltató dobta ki a fájlokat az ablakon. Azóta apránként (amikor épp eszembe jutott) töltögettem vissza a régi bejegyzéseket a WordPressbe, de nem csak nagyon sok (2000+) van belőlük, de a formátum is természetesen saját gyártás. Ez azt jelenti, hogy a saját formázó-kódomat először át kell alakítani HTML-be, és onnan lehet a WP-be másolni. Ez kézzel elég fárasztó, és nekem nem volt erőm mindent szépen átrakni, ahogy Mefi tette (pedig nekem jóval kevesebb az anyag, ráadásul én már csináltam egyszer–kétszer).
Title: Sitting in the field
Creator: PascalsProxy
For literally years now I’ve been wondering how could I get up on Kasagatake. This mountain in the northern Japanese Alps is right above Shin-Hotaka. You get a really good view of it from the ropeway up Nishi-Hotaka and you hike by its trailhead on the way up to Sugoroku. The problem is that it’s a long, tough and steep straight climb which means doing it in one day is not fun. I didn’t know of a way to get there for an early enough start either unless I stayed a night in Shin-Hotaka—until now. Once you learn of the Mainichi Alpen-go (and manage to secure a seat) things get much easier.
Of the Seven Summits, there are two I am (was) particularly concerned about. Puncak Jaya (the Carstensz Pyramid) because of how technical it’s said to be, got me to start bouldering and practice moving around on more “exciting” rocky terrain. The other is Denali.
Moving on snow in a rope team for crevasse safety isn’t the issue. Climbing up on steep slopes or along knife-edge ridges with fixed lines isn’t the issue. Those are skills that you can “just” learn and they become another useful wrench in your toolbox. Having the physical fitness to load carry up to the 14000 (feet) camp was what worried me.
I’ve never used Haskell. I won’t claim I’m good at Rust. I mostly work with Ruby and Clojure, both dynamic languages where you don’t really need to worry about types. But then of course that’s not true. Even if you put Rails’s magic aside, it’s way too easy to write code that accidentally works (in an absolutely unintended fashion).
