15 év az nem kevés. Akkor se, ha nyolcvan vagy, de így harminc után félúton jó súlya van. Úgy tűnik, hogy pont tizenöt éve szálltam le először Naritán (bár nem utoljára) (bár ahányszor arra járok mindig úgy vagyok vele, hogy bár utoljára). Dokumentálva itt olvasható a történet a blogon is, már amennyit volt erőm és energiám megírni belőle (ami sajnos nem sok, de legalább nem nulla).
Megérkeztem Japánba, tanultam japánul, megjártam egy bizonyos nattós tállal (vicces, hogy azt a traumát még mindig nem lépte túl a testem, pedig néha megpróbálkozok a nattóval, de mindig az a vége hogy csak legalább az asztalt ne hányjam le), zenéltem is, aztán rajzfilmes is lettem, majd azt otthagyva “unalmas” programozóként tolom már jópár éve.
Egy stresszes nyár után elkezdtem komolyabban hegyeket is mászni (akik naprakészek akarnak maradni ilyen célból van Yamap), és a kézműves söröket se vetem meg (bár egy ideje ilyen jellegű élményeimről inkább nem írok—tekintve hogy egy TIPA lazán 10%-os, tessék kitalálni inkább miért nem). A hegymászás azóta identitásom fontos része lett, ami így belegondolva lassan öt év után már nem annyira meglepő (bár bizonyos körökben sokkal kevesebb időbe tellett, mire “a hegymászó” lettem).
Kíváncsi leszek, öt év múlva hol leszek az életemben.
